Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

get, éppen akkor, és most már azt is jól tudja, hogy nem a gombától volt az a fájdalom, ami görcsbe vonta a testét, és gyötörte a lelkét. Nincs ideje tovább elmélkedni. Már be is lépett a kalyibába. Odabent félhomály van, finom mocsárszag. Szélkiáltó Borbála a fiatal férfira emeli a tekintetét. Ha egyszer majd az embertudósok le akarják fektetni a férfi és az asszonyállat közötti alapvető' különbséget, nem a testi eltérésekkel és a lélek különbözőségével kell kezdeni, hanem a tekintettel. Ahogyan az asszonyállat tud nézni, hát abban a nézésben feltárul minden jó és minden gonosz, s a férfi rádöbbenhet, hogy viselhet ugyan több húst, használhat több gondolatot, úgyis kívül marad a világot irányító lényegen. Szélkiáltó Borbála nézi a fiatal férfit, aki öntudatlanul hányni kezdi magáról a rongyait. Egy-két pillanat, s már együtt is hál a boszorkánnyal. Öleli a testét, szájába veszi a hóna alól kígyózó varkocsot, iszik az öléből, súlyos emló'it emelgeti.-Mesélj róla - suttogja egyszerre Szélkiáltó Borbála.- Nem értem — bámul Pilinger a sötétben.- Amit elvesztünk, arról mesélni kell.

És Pilinger egyszerre mesélni kezd. Először lassan és megfontoltan beszél. Megválogatja a szavakat, néha aggályosán kiigazítja magát, elnézést kér, és helyesbít, máskor meg nekilendül és elveszti a fonalat, ilyenkor eszmél, s elhallgat, sokáig töpreng, aztán előzmény nélkül folytatja egy másik mesével, de váratlanul rátalál az elvesztett szálra, új lendületet kap, ám az egészben nem is ez az érdekes, hanem hogy Pilinger, miközben mesél, megérzi Szélkiáltó Borbála testének melegét, megérzi a működő húst, a vágyaktól irányított test forróságát, megérzi a súlyos gyümölcsökként kétfelé omló mellek remegését, a fekete udvarból kiágaskodó bimbókat, melyek tüzes parázsdarabkákhoz hasonlítanak, a hullámzó hasat, ahogy redőkben remeg és borzong rajta a hús, a hónalaj páráját, a copfokat, s a szétvetett, hatalmas combok találkozását, mintha egy vérző állat fészkelte volna magát a has púpjáig fölgöndörödő szőrbozótba, látja Pilinger, hogy fészkelődik, rugdalózik az az állat, hosszú vérvörös nyelvét nyújtogatja és végül Pilinger felpillant Borbála arcába, ebbe a szétomló földszerű arcba, úgy mesél, hogy látja az egymástól elváló fogakat, a nyelvet, a boltozatos szájpadlást és a mandulákat. S ahogy így mesél Pilinger, Borbála szájából is hangok, sóhajtások, hör- gések és sikoltások, lihegések és nyögések szakadnak föl. Az egész test él és beszél, mint a zúgó erdő, megáradt folyóvíz és reccsenő ég, mintha a fény énekelne.

S egyszerre csak vége volt.

Hever a harmatos fűben és fázik.

Fölötte egy reggel pazarolja a fényt.

Öregember arc hajol a Nap elé.- Meggyógyultál-e, fiú? - kérdi Balina.- Nem, de jó volt — tapogatja magát Pilinger.- Akkor meg hogy volt jó? - vigyorog a pákász.- Nem tudom. Csak jó volt - morogja a másik.- Mondott valamit?-Azt hiszem, adott egy kamillavirágot.

Balina nézegeti a virágot, szagolgatja.- Gyengébb napjaiban az Ördög is kamillalevessel kúrálja magát.

16