Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

sokon, de mindig a Tisza mellett, hogy a nyárfák ezüstös szalagja vagy a rekettyés, ha ugyan takarja is a folyót, azért folyton érezzék a kanyargó víz édes illatát. A pákász hallja a folyót. Hallja a lápi vizet is, hallja a mélységet benne, s bármilyen sárba, ingoványba félelem nélkül belegázol. Derekánál megtörik a nád, ropog csizmája alatt a fűzfavessző'. De néha megtorpan. S a ragyogó, gyermekarcnyi víztükörre mutat.- A halál.

Nagy ívben kerüli. Alig pihennek út közben, órákra állnak meg csupán. Ilyenkor Balina fekhelyet vackol, mozdulatlanul alszik, félig hunyt, fehérbe forduló szemekkel, mintha éppenséggel meghalt volna. Aztán gyorsan ébred, cikkanásnyi időt sem vár, gyorsan halad tovább. Testvérünk homloka meg egyre nehezebb. Tátott szájjal, zihálva szedi a levegó't, miközben Balina nyomában vonszolja magát. Olykor lemarad, s a füzesek, kapaszodó eperbokrok bozótosában végleg eltűnik előle a pákász keskeny válla. Pilinger kiáltozik, aztán csak áll, végül leül egy tönkre, úgy várakozik. Aztán egyszerre egészen közelről mosolyog rá Balina arca. Méteres fekete harcsa csapkod a markában.- Talán a harcsahús segít rajtad — mondja, s gyanúsan csillog a szeme. A halat megsütik, falnak jóízűen, aztán Balina sokáig babrál a harcsacsontokkal. A negyedik nap hajnalán kicsiny, kanyargó vízfolyáshoz érnek, mely alig csillan ki a derékig szirmozó vadvirágok birodalmából. A Tisza középsó' folyásán járnak, kirabolt, nyomorúságos vidéken. Balina kóborol az erecske partján, láthatóan keres valamit. Figyeli a vizet, arca megmerevedik. Egyszerre megáll, egészen eló're hajlik, arca majdnem a vízbe ér. Pilinger látja, hogy olyan a víz, mintha lefelé is, felfelé is folyna egyszerre.- A Tinóka - nevet a pákász.- Trutú! - kiabálja aztán.- Trútú - kiabálja Pilinger Ferenc is.

Szélkiáltó Borbála máris ott áll velük szemben, illatosán és telten, mintha a tavaszi földből gyúrták volna. Hajában vadvirágok, nyakában virágfüzér, vastag lábszárán méhek és bogarak nyüzsögnek. Balina elmosolyodik, s halkan morog valamit. Közelebb lép, s a harcsacsontból faragott fülbevalókat óvatosan Borbála fülébe illeszti. Közben halkan súg az asszonyállatnak valamit.- Beteg - mutat aztán Pilingerre.- És te nem tudtad meggyógyítani? — csodálkozik Borbála, s közben táncolnak a fülönfüggői. Balina kedvetlen lesz.- Nem tudtam meggyógyítani - morogja, mint akit megsértettek.

Borbála komolyan elbámulja a fiatal férfit, aztán int neki.- Tudod — mondja neki, miközben megfogja a kezét —, engem mindenki meghághat, de örömöt csak annak adok, akinek én akarok.

Balina a fejét csóválja, s irigykedve bámulja, mint ragadja meg a boszorkány a pártfogoltja kezét, s húzza maga után egy kunyhóig, mely egészen hasonlatos az övéhez. Pilinger engedelmesen követi az asszonyt, s olyan gyengeséget érez, mint még sohasem. Egyszerre az eszébe jut, hogy milyen beteg lett ó' itt, ezen a vidéken, harcos korában, amikor túlontúl sok gombát falt. Akkor csak nyöszörgött, izzadt a vackán napokig, hogy Jánossy kapitány már el akarta ásni, ne szenvedjen tovább. Akkor érzett ilyen gyengesé15