Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 5. szám - Darvasi László: A könnymutatványosok legendája
A következő napon újabb mesét recseg Balina. Tűz melegénél üldögélnek, vállukra szőrtakaró vetve. Bámulják a parázsló fahasábokat. Szikrák szállnak a magasba, mint a világító bogár, fel, egészen a Hold arca elé. A Hold, a Hold! Mintha valaki muzsikálna onnan! Balina nagyot szív az orrán, köp egyet és mesélni kezd.- Hát a Hold fénye muzsikál, te fiú. Volt egyszer két ember, éppen olyanok, mint mi. Csakhogy az egyik nő volt, a másik meg férfi volt. Megkérdezte tőlük az Isten, mit csinálnának a legszívesebben. Dávidnak nevezték a férfit, aki azt mondta, hát hogy ő muzsikálna a legszívesebben. Cicöllének hívták a lányt, ő meg azt mondta, leginkább táncolna Dávid muzsikájára. S úgy is lett, ahogy kívánták. Szépen fölballagtak kézenfogva a Holdba. Dávid muzsikált, Cicölle meg táncolt. Hej, de nagy mulatság, de szép szerelem volt! De mert a lány felejtette az örök fiatalságot kérni, megöregedett táncolás közben, egészen vén lett, kiszáradt és megaszott a bőre, elszáradt a húsa is, de Cicölle azóta is csak táncol és táncol. És ha hallod a Hold fényét, hát abban a fényben Cicölle csontjai zörögnek. Pilinger Ferenc illendően hallgatja a mesét. Nagy, busa fejét félrebillenti. Figyel, mintha tetszene neki. Remeg a szempillája, a szája széle rángatózik. Aztán csak annyit mond a nádi világ mélységes sötétjébe pillantva:- A szó sem gyógyít, Balina. A pákász kedvetlenül megvonja a vállát. Nem válaszol. De nagyot szív az orrán, harákol, s messzire köp megint. Mit lehet most már tenni, ugyan mit?! Hát jó. Egyetlen lehetőség maradt. Mégis igaza lesz annak a szép idegennek! Balina egy reggelen madárkát hoz haza. Átlagos, semmi kismadárba tollai barnák és vörösek, s úgy pislog, mint aki nem fél. Pedig remeg a kis teste. Balina kedvtelve, szinte szeretettel nézegeti.- Szélkiáltó madár. De még fiók - morogja az öreg, s közben szeme gyanúsan fénylik. Picit szorít a madárkán, ami nyomban fölsikolt.- Trutú!- Tutu! Pilinger megmerevedik. Úgy bámul az öregre, mintha egyszeriben az összes bűnét fölsorolta volna. Hohó! Balina teli szájjal nevet. Megvagy, fiú, megvagy! A madarat az égnek dobja, most már szállhat az anyjához. Tudta Balina, hogy egyszer úgyis rést talál a fiú szomorúságán. Nem tudja ugyan, miért a másik döbbent csodálkozása, de ez most nem is érdekes.- Jól van - bólint Balina. - Hajnalban indulunk. A pákászok és a mocsáremberek, a halászok, akik a kacsafaló óriás harcsát űzik évtizedek óta, csempészladikosok és vízlelkű tutajosok, a folyóba szerelmes és annak áldozó pogányok mind, mind tudják, hogy a folyó középső folyása mentén él egy asszonyállat, aki a szélkiáltó madár hangján sír. Szélkiáltó Borbálának nevezik az évszázados boszorkányt. Pilinger megragadja az öreg pákász karját.- Honnan tudod ezt, Balina?- A víz csobogta idáig a hangját.- És mit csobogott az a hang?- Mindig magáról énekelt. Másnap a nádi ember és a tagját vesztett fiatal férfi elindulnak Szélkiáltó Borbálához. Napokig haladnak a kanyargós nádi utakon és a vízfolyá14
