Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 5. szám - Darvasi László: A könnymutatványosok legendája
két hónap és megszabadul - a Palánk felé bök a fejével - ezektói a kontyos ördögöktől Magyarország. A háború olyan lesz, akár a büntetés. Félix testvér szívesen folytatná még, de egyszerre constatálja, hogy az elcsigázott férfi a lócára csúszik, s úgy marad, kicsavart, lehetetlen helyzetben, mégis mélységes álomba merülve. Tátott szájából kicsorran a nyál.- Quaere - suttog Félix testvér. - Keresd! Aztán tölt magának a pálinkából, hirtelen húzza le, és hiába várja, hogy összerázkódjon. Badarság lenne valamelyi história kapcsán a szerencse részrehajlását emlegetni. Inkább logikus következmény, hogy Pilinger a klastromot elhagyva a Tisza felé halad. Hajnal van, sötét, még üresek az utcák, a müezzin ernyedten kászálódik vackáról. A szerencsétlenül járt fiatal férfi beleveszi magát a nád végtelen birodalmába, csak megy, halad, töri maga eló'tt a nád falát, miközben fogalma sincs arról, hol és merre jár, mit akar egyáltalán, mivégre ez az eszement menekülés, amikor váratlanul egy mocsárarcú ember lép elébe. Balina az, a szegedi pákász. Ez a nádi ember a szegedi lápvilágot jobban ismeri, mint Isten a Földet. Az öreg nem sokat tétovázik az elcsigázott férfi láttán. Pedig el is veszejthetné az idegent. De nem teszi. Balina nem öl oktalanul. Inkább magával húzza az ingovány mélyébe, az otthonába. Sok szó nem esik. Pilinger halad a másik után, mint akinek mindegy. Balina sárkunyhójában laknak aztán. Kéménye nincsen az építménynek. A füst fekete fátylait a nádfonatokba vágott nyíláson át rántja magával a huzat. Az idó melegszik, igazából fűteni nem is kell már, halsütéshez szükséges legfeljebb a tűzrakás. A kunyhó belső sárfalát madárszárnyak, állatorrok, pelinkánfejek és botra húzott kígyóbó'rök díszítik. A sarokban sásból, szénából és illatos füvekből vetett nyoszolya. Balina készít egy másik fekhelyet, közvetlenül a bejárat előtt veti meg, azon nyugszik majd ő, a régin pedig a nagyfejű vitéz, aki olyan varázslást szenvedett, amelyről még Balina sem hallott. Elveszteni egy hímtagot?! Micsoda badarság! A nádi ember összeszedi az összes tudományát. Már, ha tudománynak nevezhető az, hogy tudunk bánni az élettel. Balina belenéz a Napba, mert az mindig megmutatja, hol bujkál az elveszett jószág. Úgy ám, mert a Nap segít annak, aki szépen keres. De Balina nem látja az elveszett jószágot a Nap fényében. Kedve lelohad, beveti magát a sásba, napokig nem jön elő. Pilinger Ferenc csak ül, bámul maga elé a kalyiba mellett, tagjait se nagyon mozdítja, és egyáltalán nem jut az eszébe, hogy inni vagy falni kéne valamit. Dühösen ropog a tavalyi nád, Balina visszaérkezik. A fiatal férfi arcához hajol, és recsegő hangján, mely inkább hasonlatos a kövek ütögetéséhez, beszélni kezd. — A Markaláb egy madár. A Markaláb a Napot eszi, és a Markaláb a Holdat is eszi, és ezzel okozza a fogyatkozást. Amikor a világosságot megemészti, lassan kiadja újra. A Markaláb emészti, aztán kiszarja a fényt. A fény is szarva van, te fiú. A Markaláb olyan, mint a papagáj. Fényes, díszes és vakító. Őt sem találom. Pilinger Ferenc hallgat, nem gondol a Markalábra. Meg sem vonja a vállát. Bámul maga elé, ahogy napok óta. Balina dühösen fordul, kiköp, és átkozza magát, hogy ezt a szerencsétlent magához vette. Aztán melegebb napok jönnek, a vérszívók ideje ez. Balina paprikalével itatja a Pilingert, aki 11
