Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

az ima, ünnepnapokon pedig a csoda közvetít. Ó és persze a csoda nemcsak a gadarénusi ördöngosök, a vérfolyásos asszony, a kapernaumi gutaütött meg- gyógyítása lehet. Nemcsak kenyérszaporítás, vízen lépkedés, hanem a lélek csöndes és alázatos révülete, amikor olyan kéknek érezzük a lelkünket, akár a tavaszi ég, amikor hirtelen úgy érezzük, hogy a világ bensőséges szeretete a legnagyobb csoda, amikor már arra döbbenünk, hogy az, amit siralomvölgynek nevezünk, nos, az valójában...

Az idegen köhint.

Félix testvér, kinek gondolatai már koránt sincsenek összhangban az anyaszentegyház szigorú elveivel, meglepődve pillant föl. Hirtelenjében azt sem tudja, hol van, és mit akar tőle ez a nagyfejű idegen. O, igen, emlékszik már, hogyne. Belebámul a másik arcába. Nos, igen, ez az ember egy magyar vitéz, aki elvesztette a szekszamontáját, s kétségbeesésében hozzá, Jézus alázatos szolgájához fordult. Bonyolult eset. Mármost, ha nyilvánvalónak vesszük, hogy ez a magyar vitéz valamely körmönfont csoda, varázslat, netán isteni beavatkozás áldozata, akkor csakis csodával vagy varázslattal lehet segíteni rajta. Ehhez ő, Potári Félix atya minden tudománya, jószándéka és hite kevés leend, legfeljebb imáiban kérheti a Mindenható Isten segítségét a természetes rend helyreállítására.

— A csodák felett nekem nincs befolyásom, fiam - szól a barát.

— Hát akkor mit csináljak? — hajtja le fejét a férfi.

— Egy szekszamonta nem veszhet el csak úgy - bólint komolyan Félix testvér.

— Úgy hiszi, nem?

— Itt van az valahol — pillant a szűk helyiségben körbe a barát —, itten ... valahol a világban.

— Az egész világot kellene bejárnom érte?

— Azt nem mondtam.

— Elég Magyarországot?

A barát megvonja a vállát, a pálinkás üveget bámulja.

Hallgatnak, tehetetlen.

— Én nem segíthetek neked, fiam — mondja halkan a testvér.

— Akkor ki segíthet, atyám?

— Imádkozom érted, fiam.

Félix testvér most a mennyezet felé pislant, a félhomályban pókháló ezüstje csillan a keresztgerendáról. A pók éppen végez áldozatával, egy apró, kék hátú léggyel. A barát halkan morog maga elé. Mintha máris imádkozna. Az idegent ez azonban egyáltalán nem érdekli. Türelmetlenül közbevág.

— Rontás van rajtam, atyám?

A testvér megszólal. Szavai a léghuzattól libegő gyertyafényben úgy hatnak, mint valami kinyilatkoztatás.

— Ami van, elveszhet. Ami elveszett, pótolható. Hiszek neked, fiam. Azt se mondom, hogy törődj bele. Itt nem levágott kar, golyóbis ütött láb hullt a porba, és szakadt el a testtől, melynek hasznára teremtetett. Itt, fiam, valami sötét és érthetetlen titok lappang, s az alázat, a beletörődés éppenhogy az ördögnek tetsző dolog lenne. Úgy lehet, rontás van terajtad. De jól figyelj! Háború jön. Olyan, amilyen eddig nem volt ezen a vidéken, s úgy lehet, egy10