Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

tével is kockázik, nem is szólva a most elhurcolt Elezaár testvérről. Mégis azt érzi, nem tehet mást. Be kell engednie ezt a furcsa szerzetet, mert nem látogató és nem koldus. Olyan embernek tűnik, mint aki egy legenda mélyéből bukkant volna elő. Jól van. A barát halkan böffent, s bólint. Úgy érzi, ha majd kitárja a klastrom ajtaját, s az idegen könyökét megérintve engedékenyen beljebb húzza, olyan eseményeknek lesz részese, melyeknek oka és rendeltetése egyként kifürkészhetetlen, viszont kikerülni, vagy megtagadni őket súlyos hiba lenne. Talán bűn is lenne. Az idegen arcból szomorú, nyugtalan erő árad. Félix testvér tanult és felkészült, s nemcsak a faültetésben, a colica, a csúz és a hideglelés orvoslásában, a nadályok korszerű alkalmazásában, hanem az alkímiában is némiképp jártas egyházfi. A pálinkafőzésről nem is szólva! Most ugyan roppant részeg is, de nála az alkohol inkább erősíti az éleselméjűséget és a helyes ítéletek meghozatalát. Megérinti tehát az idegen könyökét. Az pedig máris belép a klastrom kapuján. Elöl Félix testvér imbolyog hátra-hátrapillantva, mögötte botladozik az idegen. A testvérnek egyáltalán nem jut eszébe, hogy baj érhetné. Csak a dormitórium előtt torpan meg a barát, belehallgat a társak nehéz, suttogásokkal és félszavakkal teli lélegzésébe. A guardián félrebeszélt fájdalmában. Néhányan még mindig imádkoznak. A barát halad tovább. Közben arra gondol, hogy a klastrom padimantomát ilyen különös ember még nem tapodta. De talán nem is az ember a különös, hanem a helyzet. Milyen nagy feje van! Milyen bamba tekintete! Végül abba a cellaszerű szobába vezeti az idegent, melynek az ablaka az éji utcára bámul. A szobában egyetlen vaskos faasztal áll. Egyik oldalán lóca, a másik oldalán az asztalhoz illő nehéz szék. A csupasz falon mindössze egy szerény méretű feszület lóg. Félix testvér újabb gyertyát gyújt, közben int az idegennek, üljön csak nyugodtan a lócára. Fakazettás, falba épített rekeszből újabb pálinkás üveget emel ki. Megrázza a flaskát, ezer buborék száll fölfelé az üvegben. Elégedetten bólint.

— Ezt is magam főztem - szólt mosolyogva. Fapohárkákat állít az asztalra, óvatosan színültig tölti őket. Aztán ő is elhelyezkedik az asztal másik oldalán, hosszú, vékony ujjait egymásba fonva bámulja az idegent. Végre alaposan szemügyre veszi. A nagy fejét eddig látta. A bamba tekintetét már ismerte. Fiatal, de nem fiatalos arc néz vissza rá, sötét és árkos szemek, a haja bozontos, bajuszán ezüstösen csillog az estnedv és a takony. Álla erősen borostás. Fogai sárgák, nagyok, erősek. A feje is nagy, magyaros formájú. A tekintet most nemcsak méla, de elszánt is.

— Mi baj, tehát, fiam? - kérdi Félix testvér.- Mutatnék valamit, atyám - szól az idegen halkan.- Várj csak, gyermekem - bizalmaskodik a barát. Azzal kiissza a pálinkáját, s a tekintetével arra biztatja az idegent, cselekedjék ő is hasonló módon. Köhécsel és vár. Kellemetlen fintort vág az idegen, nem is szól semmit, csak az arca fénylik ezüstösebben. A pálinkához nem nyúl. Félix testvér kedvetlenül arra gondol, hogy az ember legnagyobb bűne mégiscsak az lenne, hogy folyvást ki akarja igazítani a teremtés gyönyörű, habár végtelenül bonyolult compozitióját. Hogy az ember folyvást egyszerűsíteni akar, disznó mód enni, kiürülni és termékenyülni, a lélekre ráfeküdni. Ez a bűnök alfája és ómegája. Jól van. Ez a senki fia nem akar inni. De miért nem akar? Inni

8