Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

lokát a földbe, üti és üti, és közben csendesen nyüszít. És hol van Jánossy kapitány? Jánossy kapitány nincs sehol. Úgy lehet, sikerült megmenekülnie. Répási ebben a pillanatban meghal. A nagyfejű, fiatal férfi, aki vágást szenvedett az ölén, akit kitaszítottak, aki inkább a búbánat katonája volt, mint bárki vagy bármi más hatalomé, az öreg harcos arca elé kap, s kisujjával csinál egy gyors mozdulatot. Cérnaszálat tekerünk föl így a legkisebb ujjra. A menekülő lélek már meg is fogva. Ezüstös fátyolként lebeg, áttetszik rajta az éjszaka, a csillagos ég. Pilinger jól tudja ezt. Megfogni a gazdátlan lelket, incselkedni vele, játszódni. Absolon Demeter úr, a hóbortos erdélyi nagyúr, aki az apja volt, és aki a tanítómestere volt, megtanította a lélekmegfogás fortélyára. Nem tudja még Pilinger, mennyire fontossá leend e képessége a továbbiakban. Amit tesz, ártatlan öntudatlanságban csinálja, nem az értelme vezeti, hanem a sors, mely, lám csak megszánta őt. Hirtelen egészen közelről neszt hall a férfi. Fölpillant nagy, már-már természetellenes nyugalommal. Császári dragonyosok állnak fölötte, sebesültszállítók, hullafosztogatók, most egyre megy. Bámulják a magyart, megrettenve, szótlanul. El is foghatnák, meg is szúrhatnák, mégse teszik.

— No, jöjj — mondja Pilinger Ferenc önkéntelenül, és fájdalmasan elmosolyodik. Ekkor érzi először, igaz, csak futólag, hogy vesztesége helyén másfajta erő nyiladozik. Répási lelkét elbocsátja, mely türelmetlen villámként csap az ég felé. A dragonyosok meg fejvesztve menekülnek. Pilinger fölemelkedik, néz utánuk és nem látja őket.

A következő napját bokrosokban tölti, mozdulatlan szemekkel számolja az arca előtt koncertező vérszívókat. Gondolata nincsen. Érzése nincsen. Emlékei halványulnak. Másnap este végre elindul. Most sem az esze, a lábai tudják, hogy Szeged felé kell venni az irányt.

Éjfél körül vendég érkezik a ferencesek klastromába. Márha vendégnek nevezhető a kuruc vitéz. Akkor kopogtat be a kapun, amikor Achmet pasa távozó embereinek a talpa alatt még csikorognak Alsóváros kavicsai. Mercy tábornok váratlan rajtaütése után egész nap faggatják a barátokat, ám a gyanú csak most is gyanú marad. A török nem tud bizonyítani, de ez egyáltalán nem érdekes. A biztonság kedvéért a guardiánnak újra eltörik a lábát, s újra kitépkedik a szemöldökét. Elezaárt, a fiatal felszenteletlen testvért magukkal hurcolják. A barátok remegve tartják homlokukkal az éjszakát, fohászkodnak szegény Elezaár életéért, a világért, magukért. Csak Félix testvér járkál fel s alá az éji udvaron. Valami fénylik a kezei között. Nocsak. Lelket fogott volna ő is? Nem is oly kényszeredett az ötlet. Hiszen a barát néha a szájához emel egy üveget, melybe hiába próbálna beleköltözni a Hold fénye.

A kapuzörgésre kidűlöngélő barát is úgy hiszi, Achmet emberei jönnek vissza. Mindegy már. Jöjjenek csak, ha úgy akarják. Jobb is lenne, mert tűr- hetőbb a borzalmat szenvedni, mint várakozni rá. A klastrom kapujában azonban idegen ember toporog. Rongyai szerint leginkább mezei katona valami istentelen rablócsapatból. Hogy jutott idáig, és mit akarhat ilyenkor, éjnek idején, Félix testvér fel nem foghatja. A barát nem ijedős ember. Egy borzasztó napon még az ördögöt is kiűzte Arnót Ignác fafaragó házából. De most különös affectiója támad. Bámulja az idegent, s már tudja, hogy be fogja engedni, holott nemcsak a saját, de a szabadon maradt rendtársai éle7