Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Juhász Ferenc: A cipő (vers)

vonzás, kívánság, mohóláz, mint kenyér után a lágerlakóké, hadifoglyoké. És ott volt a bűn-mágnes a sárga bőrhorgolás- csipketerítő rárakásos orrú barnasárga félcipőben, ott volt a súgás-alja iszonyat-tölcsér, tűz-kürtő, amibe ha belehullunk, mint hangya a homoktölcsérbe, magába szív az minket, csak görög, pörög kapálódzó lábunk alatt a homokszem-kristály, s a homok- kút-tölcsér alján a Várakozó Sátán gigászi sarlós száj-ollóival. Mert a szegényeknek szeret legjobban súgni a sátán. Nekem csak durva, jancsiszöggel kivert talpú, félhold-alakú talporrhegy- vassal ezüst, (spiccvassal), vaspatkóval fényezett sarkú, olajjal bekent, foltozott) bakancsom volt addig. Az is gyűrt, mint a bar- na-álmú éjszaka. És mikor a fekete súgás-szárnyakat összetörtem, széttéptem szívemben, a súgás szemhéjait összevarrtam, mint a szemmel-vétkezó'két, látással-bűnösökét époszában Dante, s mentem tovább a háborús szegénység-bakancsban: mint aki a sírból szállt ki, mint aki föltámadott, fénybe-szállt mezítláb. Mert a bűn-biztatás halott-büdös ujjnyomatát lesikáltam szívbőrömről. Mert szívem a súgás-feketét kiköpte. 0, Szent Bagolyköpet! És háború utáni éhség, szegénység, szükség. S a szívbőrön versek gyémántkoronája, mint a sziklára ragadt tengeri csigaházak, virágállat-telepek, fényködök. És ki volt a halott? Véletlenül lelőtt, vagy kivégzett? Megtudni sohasem fogom. Mert nem lesz soha olyan találkozás! O, cipők, cipők, cipők! Anyám cipői! Mert mindig szűkek voltak azok a cipők, már kislánykorában is, a vettek, vagy örököltek. És micsoda kín, ha bálba ment, vagy temetésre s csatos fekete félcipőt kellett fölvennie! Anyám lábai olyan bütykösek voltak, mint a zöld-dióval növénytojásos diófa-ágak. Jobbra- balra befelé görbülő lábnagyujjai tövén óriás csontgumók, érpáf- rányos golyók, fehér billiárdgolyók a piros, kormos ágakon, bőrö- zött csont-kucsmagombák. És mert így: cipői a lábfejnél, nagyujj kezdetnél hólyagosak, buborékosak, bőrránc-mákgubók a félcipőkön, magas-szárú fekete fűzőscipőn. Anyám már-nincsenek-lábai tyúkszemesek voltak. Sárga-gombosak, mint az odaragadt kukoricaszemek. Sose volt tág, jó cipője! Cipője mindig szűk volt, mintha egy keskeny sziklaszakadékba kellene gyűrni a lábát, mintha a vékony levegő-kardban állna cseresznyefa: gyümölcsöstől, gyökerestől. És apám fekete cúgoscipője! A bokáig-szárú. A szárcső, a bőr-könyökcső két oldalán gumivászon betétek, mint fekete nyeregoldalak ezüsttel átszitázva. Feketeszita vászongumi rugalmasság-nyelvek. 0, azok az átizzadt fehérvászon-bélésű, papaláb-szagú nagy cúgoscipők! A hajnali részegség után azonnal fölhúzhatok, mert rohanni kell a vonathoz, az állomásra. Tavasszal, nyáron, ősszel, télen. A nyugdíjtalan Létben! És mikor katonának kellett bevonulnom 1944 októberében (Pesthideg- kútra!) láttam a Duna-part márványpárkányán, mint nyitott márványernyőből kinőtt fekete, barna liliomokat a kivégzés előtt lehúzatott cipőket, a zsidók cipőit, bakancsait sorban, férfiakét, nőkét, gyerekekét, öregekét, fiatalokét. Mert mezítláb kell a túlvi2