Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám - Balia D. Károly: A hontalanság metaforái (avagy a kárpát aljai magyar költóL haza-komplexusa)

hazát (,,:mindkét hazából kiárvulva”4, „annyira elvették, hogy már küzdeni sem lehet érte”5 *), már elsoroltuk mostohaságunk összes sorsverését (,,körül ez átkozott határban / kés nyílik minden madárban”11, „elfordult tólünk az Isten”7, „Mohács... Majtény, Világos, Trianon”8 * „felnégyelt haza”0), már mindannyian hitet tettünk amellett, hogy a reménytelenség ellenére „mégis lábunkat vetjük ez ibo- lyányi földön / hol már hazaárulás / minden terpeszállás / hát állunk inkább jegenyés vigyázzba / fiainknak e talpalatnyi hazát / keservvel híven megvigyázva”10 11, kijelentettük, hogy „testünk a szélnek ellenáll, / mert küldetés ez, hatalom”11, leszögeztük, hogy „engem / gyökér köt ide: / összekeverve húsom a földdel / szemem az éggel, / - örökre”12 13 (további példák sokasága lenne felhozható), só't: legtöbb költó'nk már megadta a maga haza-definícióját is (idézzük itt a talán két legjellemzőbbet: „Az én hazám / csendes pentaton ének. / Ha szívemhez hajolsz, / elé ne klem néked”11, illetve „egyetlen hazám van: / anyanyelvem, / benne kell halálig / kitelelnem” 14).

Azt kell azonban tapasztalnunk: legtöbbünk az egyszeri tanúságtétellel nem tudott megelégedni, újra és újra „felmelegítjük” a témát, versbe írjuk mostoha- ságunkat, kitaszítottságunkat, permanens igyekezettel felfeszülünk a részben magunk is eszkábálta keresztre. Mintha a kárpátaljai magyar költó'nek krónikus, gyógyíthatatlan haza-komplexusa lenne, s így hiába ír akár magányról vagy halálról, akár szerelemről vagy tavaszi rügyfakadásról - mindenről a saját hontalansága jut eszébe.

Az alábbiakban erre hozok fel példát a Töredék hazácska megjelenése óta napvilágot látott publikációkból, azaz az elmúlt négy év terméséből (a korábban keletkezett írásokat igyekeztem kiszűrni). Egyben szeretném leszögezni, az a tény, hogy az alábbi idézendő költeményekben megtalálható a haza-szülőföld- otthon-motívum, még nem minősíti sem negatívan, sem pozitívan az írást. Célom nem annak elemzése, vajon e vissza-visszatérő téma milyen esztétikai nívón kap megfogalmazást; az előfordulások sokaságának regisztrálásával csupán az említett „haza-komplexus” tüneteit igyekszem bemutatni; mindemellett nem kívánom elhallgatni: az egymás mellé sorjázott citátumok felerősítik azt a veszélyérzetet, amelyre említett cikkében Elek Tibor hívta fel a figyelmet. Az „új típusú sematizmus” kialakulása mindenképpen szegényítheti, beszűkítheti poézisünket, ugyanakkor felbukkanásának és tartós jelenlétének jól kitapintható okai vannak. Ezek közül az első nyilvánvalóan íróink azon belső késztetése, hogy a létünket, gondolkozásunkat és érzelmeinket nagyban befolyásoló kisebbségi helyzetet intellektuálisan, esztétikailag feldolgozzák. Emellett talán nem túlzás második okként valaminő megfelelni-akarást említeni, azt, hogy alkotóink e magatartásukkal mintha egy kívülről érkező elvárásnak igyekeznének megfelelni, úgy

I Vári Fábián László: Útban Törökország felé, TH, 107. o.

5 Bállá László: Szülőföldem. TH, 48. o.

II Fodor Géza: Varióla. TH, 66. o.

7 Tárczy Andor: Már Karácsonyra. TH, 100. o.

8 Bállá László: Magyarok. TH, 24. o.

11 Vári Fábián László: Ady alkonya. TH, 140. o.

10 Balia D. Károly: Tövisek közt. TH, 59. o.

11 Füzesi Magda: Akác. TH, 43. o.

12 Kecskés Béla: Hűség. TH, 141. o.

13 Horváth Sándor: Haza. TH, 36. o.

14 Kó'szeghy Elemér: (egyetlen). TH, 109. o.

87