Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)
alapos méltató értelmezést kapott. Megemlítendő', hogy a görögség mint szellemi támpontkeresés, visszaálmodás, egyfajta mély és elhivatott szellemi-kulturális reinkarnáció körülbelül akkor jutott nálunk a csúcspontjára, amikor az európai szellemre részben Huizinga, részben Ortega, részben Heidegger volt eró's hatással. Mindegyik más vonalon, de abból a realitásból táplálkozott, amelyet nevezhetünk alkonynak, nevezhetünk a létben való elveszettségnek, nevezhetünk a tömegember korszakának. Vagyis egy jelentős szellemi teljesítmény létrejöhet egy relatív leszakadás jegyében is. De annak, hogy a századvégre a gondolkozásban, a szellemi kontaktusokban is csökken az ütemvesztés, az egyik oka azért az is, hogy Európában elgyengülésen vannak az irányadó, a kultúrkorszakokat meghatározó művek.- Hogyan is íródik meg manapság, amikor egyre kevesebben olvasnak, regényt pedig még kevesebben, mert hogy az olvasása is idó'igényes, egy regény? Hány év munka eredménye egy újabb regény? Miképpen nevezhető' meg az az erő, ami Téged, másokat az íróasztalodhoz szögez, s mi adja a szépségét ennek a munkához való láncolódásnak? — Arra a kérdésre, hogy egy-egy regény leírása az első' sortól az utolsóig (amiben persze benne van, hogy sok részt hatszor-nyolcszor is, tulajdonképpen örökösen, újra írok) hány év munkája, lehet válaszolni. Arra is, hogy mondjuk hány év az előkészület addig, amíg leírod az elsó' mondatot. Bárcsak ilyen egyszerű lenne a dolog. De hát az író az egész életével írja a regényt abban az értelemben, hogy minden sorával a maga teljes sorsán megy végig, a létideje teljes tapasztalatát, emberismeretét, regénytechnika-ismeretét sűríti egy-egy munkájába. Nemcsak a saját létidejéből felszívott intuíciója, szellemi potenciálja, ismeretanyaga van benne abban, amit csinál. Mondhatjuk, a felmenődnek, a homályig követhető' ó'seinek a sorsa is, só't, az ivadékainak a tekintete is, továbbá a korszak (talán több korszak) kultúrája, szellemisége, mint felszívott környezet. Azért indítottam a feleletemet messziről, mert azt szeretném elmondani, hogy számomra a regényírásnál, de az esszében is az egyik legnagyobb kérdés, hogy az életidó'met tekintve azért én még egy kérdezó'-feleló' kultúrából jövök, habár ez csak az elmúlt évtizedben tudatosodhatott bennem. Már azt is (persze csak önmagam eló'tt, a helyzetem pontosításában) jótéteménynek érzem, hogy miközben a génjeimbe annak a kultúrának a jegyei táplálódtak bele, talán képessé tudtam magamat formálni arra, hogy - ha igaz - átlépjek egy másféle történelem és művészet hullámzásába, az eló'zmények megőrzésével. Kissé könnyedén beszélek erról, holott az életem, illetve az alkotói életem - ugyanaz - véres ügyéről van szó. Átjöttem egy korszakon - ezt nem honpolgárként mondom, vagyis nem a politikai rendszer megváltozására gondolva - hanem - mint regényíró, mint esszéista. Itt vagyok egy másféle korszakban, amelyről hiába érzem, hogy nem éles határvonal választja el, hanem beágyazódik az évszázadosba, annak a hullámain felbukva és alámerülve alakul, de azért mégis radiálisán más, mint amelyben felnőttem. Az alkotói időm éppen egybeesik azzal, hogy Vladimír és Estragon (Beckett 1952-ben írja a Godot-1) azt mondják, hogy elindulnak, miközben állva maradnak és várnak. És az alkotói időm odáig ér, hogy Vladimír várakozás közben kezd megvakulni, Estragonnak lerohad a keze, s ha holnap netán felbukkanna mégis a kisfiú Godot újabb üzenetével, úgy rúgnák seggbe, hogy elszállna, vagyis hogy ne hitegesse őket tovább. Most nézzük csak a magyar regényirodaimat. Annak a három legjelentősebb regényírónak a művében, akit írói lélekben legközelebb érzek magamhoz (s itt most mellékes, hogy én jelentek-e valamit a számukra), ugyanez a hatalmas 28
