Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)
távú sorsdilemma sűrűsödik: az Én-ó'rzés teljesítménye és az Én-vesztés visszavonhatatlansága. Kertész Imre Sorstalanságáról már jó volna egyszer úgy is beszélni, mint a „létbe kivetett” ember önmegtalálásának és önmegó'rzésének regényéről, miközben a Kaddis... - gondolj csak az utolsó mondataira - az elveszett, felmorzsolódott Én végszimfóniája. Mészöly Saulusáról jó volna egyszer úgy is beszélni, mint az önmagát kivívó Én nagy önfelfedezésének a regényéről, miközben Mészöly késó'i epikája a feltartóztathatatlan szétforgácsolódások végjátéka. Nádas nagyregényében, egy regényen belül különböző' változatokban, együtt van a hatalmas ívű „tól-ig”. Ez mind a napi munkáról szóló kérdésedről jut eszembe, vagyis hogy tág világa van egy munkaasztalnak, s hogy időben-térben mi mindennek az eredménye egy regény. Az asztalom különben masszív kolóniái íróasztal. Éppen negyven éve dolgozom rajta. Zsuzsa akkor kapott valami csekély amerikai örökséget, hivatalos áron fizettek persze a dollárért, az asztal 3700 forintba került, éppen meg tudtuk venni az örökségből. Tintával írok. Négy állandó munka-töltőtollam van, az egyiket ugyancsak Zsuzsától kaptam az első bemutatómra 1961-ben. Mont Blanc toll, ezt szeretem a legjobban. Utána jön a hatvanadik születésnapi ajándékom, egy Pelikán, és van egy Dunhill- meg egy Waterman-tollam, rengeteg különböző színű és vastagságú filctollam a javításokhoz, a jegyzetelésekhez. Nem akárkik a gépíróim. Mind a kettő a világbajnokságig vitte. Amíg élt, Márer Klárival dolgoztam, úgy tizenöt éve Soós Ferivel, akit parlamenti gyorsíróként a harcsabajuszáról és a pocakjáról lehet a televízióadásokban felismerni. Halálos pontossággal olvassa az olvashatatlanra javított kézirataimat. Az íróasztalomat abban a világkáoszban látom lecövekelve, amelyben élek és dolgozom. A nagy szélfúvást annak a háromszögnek a miliője ellenpontozza, ahol születésem óta élek. Erről a zuglói világról, a gyermekkorom Colombus utcai kertjéről, az Amerikai úti otthonról, ahol ötvenhat évig éltem, a Mexikói úti új otthonról - amely kissé tágasabb formában mintázza az ötszáz méterre lévő Amerikai útit, ahol most a lányom, az unokám és a vöm él - írtam már. Két-három évig dolgozom egy regényen. Ugyanennyi az előkészület. Közben esszét írok. Az évekig tartó regénymunka azt jelenti, hogy ha lehet, minden reggel nyolc és kilenc óra között elkezdem a munkát. Délig a regényen dolgozom. (Amíg évtizedekig szerkesztőségben dolgoztam, korábban kezdtem és így korábban is hagytam abba.) Két-három flekk a napi maximum, aminek úgy a fele marad meg a húzások-újraírások után. Miképpen nevezhető meg az erő - kérdezed -, amely az asztalhoz ültet? A közismerten elengedhetetlen regényírói önfegyelemről ne beszéljünk. Legfeljebb azt érdemes megemlíteni, hogy az is az önfegyelemhez tartozik, hogy az ember ne üljön le az első rátörő intuícióra regényt írni, ne higgye azt, hogy megvan a készültsége a regényre. Vesse különböző próbák alá, ami érik benne. Próbálja elfelejteni, egyenesen kiűzni magából. Ha ez nem sikerül, az lehet az egyik jele annak, hogy (egyszer majd) valóban abba a regénybe kell belekezdenie. A mindennapos munka azért is elengedhetetlen, hogy az ember ébren tartsa magában azt a feszültséget, ami az anyagában sűrűsödik. Azt szoktam mondani meglehetősen olcsó fordulattal, hogy azért kell folyamatosan dolgozni (még akkor is, ha az ember kínlódik), mert nem azt felejted el évek alatt, hogy mi volt a regényed elején (azt ugyanis újraolvashatod), hanem azt felejted el, hogy miért írod azt, éppen azt a regényt. A hangoltságod íve: a világgal való kapcsolatod íve. A Papírváros tíz fejezetből áll. A nyolcadik fejezetig jutottam már, amikor találtam egy mondatot. Itt muszáj újra utalnom a harmadik századbeli galileai miliőre, illetve arra, hogy a regény két szereplője is a Talmud-írók 29
