Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám - Ittzés Mihály: Kelet és Nyugat találkozása Kodály életművében

egész cikket idéznünk kellene a Bónis Ferenc szerkesztette Visszatekintés III. kötetéből. Itt azonban csak rövid összefoglalásra van módunk.

Az eló'adó kísérletet tett arra, hogy földrajzi szempontokat érvényesítsen a konferencia témájaként összekapcsolt két fogalom tisztázására. Majd a Biblia, illetve a keleti filozófiák alapján megfogalmazott erkölcsi alapelveket hívta segítségül. A szűkebben zenei területre áttérve megállapította, hogy „némely nép egymaga is két vagy több rendszert használ egyidejűleg. így Magyarországon ma is él a legrégibb dalokban megó'rzött ötfokú rendszer, mely más rendszerekkel egyesült — műzenében például a legkorszerűbb technikával.” A továbbiakban még utalt Kodály arra, hogyan nyilvánul meg az afrikai hatás a képzőművészet- ben. A fekete kultúra hatása érvényesül úgy is - mondta -, hogy „A civilizált világ társastáncai többé-kevésbé mind néger eredetűek. A jazz elemei a zene magasabb formáiba is behatoltak.”

A továbbiakban a figyelmet a népzenekutatás fontosságára irányította Kodály. A közvetlen népzenei gyűjtés mindinkább átalakult az átfogóbb ethnomuzi- kológiai kutatómunkává (s hozzátehetjük: ma a még szélesebbkörű antropológiai szemlélet jellemzi a népzenekutatók tevékenységét is). Azt tapasztalhattuk már jó ideje, hogy a civilizált országok néphagyománya mind kevesebb anyagot kínált a kutatásnak, így a szakemberek érdekló'dése mindinkább az egzotikusnak mondott területek és kultúrák felé fordult. Eló'adásában két szempontból foglalkozott Kodály Zoltán az irodalommal. Egyrészt a fordítást említette, mint a nyelvek közötti hidat, a közvetett megismerés eszközét. Másrészt az európai szellemi életnek az időszakára hivatkozott, amikor megjelent az egzotikum iránti érdeklődés a 18. században. Ennek csúcspontját jelentette a nagy német író-költő, Goethe néhány műve és a Weltliteratur (Világirodalom) eszméjének megfogalmazása. Persze az Európán kívüli kultúrák iránti érdeklődés a zeneszerzésben is megnyilvánult. Láthatunk rá példákat a barokktól Pucciniig (és máig). Zenei vizsgálódása során természetesen megint eljut a magyar zene kérdéséhez, az ősi hagyomány felfedezéséhez, amely lehetővé tette, hogy egészen Kínáig rokonságot mutató zenei anyag kapjon helyet a magyar műzene magasabb formáiban. A sajátságokat így különítette el: „Minden keleti zene [...] egyszólamú.” Jellemzi „a polifonikus és harmonikus érzék teljes hiánya.”

Szakítsuk itt meg az előadás ismertetését és említsünk meg néhány olyan Kodály-művet, amelyek jól reprezentálják a keleti monotónia (egyszólamúság) és a nyugati polifónia és harmonikus gondolkodás összekapcsolásának szándékát, sőt sikeres lehetőségét. A Bicinia hungarica I. füzetének utószavában olvashatjuk: „A magyarnak, mint egyszólamban gondolkodó keleti népnek, fő nehézsége nem a ritmus, a dallam, hanem a többszólamúság. [...] Fokozatos, de következetes legyen az átmenet egyszólamúságról többszólamúságra.” Ez már kisebb pedagógiai program, melyet nagyszámú, a zenetanulóknak írott kis népdalfeldolgozásában valósított meg a zeneszerző-pedagógus, ötvözve a két ellentétes zenei világ sajátságait. Szinte szimbolikus értelmű a Tricinia 28. gyakorlata, mely Kodály saját pentaton dallamára épül. Egyrészt az imitációs-ellenpontozó zenei szerkesztés követi az évszázados európai mintákat. Márészt ennek variált formája, amely az úgynevezett akusztikus skálát használja. Harmadrészt és legteljesebben a rövid coda summázza a kétféle szellemiség, zenei nyelv együttélését: a moll jellegű ötfokú dallamot azonos alaphangra épített dúr harmónia kíséri. Túl a pedagógiai szempontokon, Kodály számos kórusra illetve hangszeres kíséretű énekhangra írott népdalfeldolgozását ide kell sorolnunk a Kelet és Nyugat sajátosan magyar összebékítését képviselő művek közé.

75