Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)

Nagy a kavargás ebben a kérdéskörben. Sokan talán nem értenek velem egyet, de szerintem olyan hatalmas írókat, mint mondjuk Eco is elkapott az automatizmus. De talán Marquezről is elmondható ez legújabb munkái alapján.

A jelenség mögött olyan talányok is vannak, amelyeket sohasem fejthetünk meg. Ki tudja, hogy mondjuk Kleistnek, Stendhalnak, nem szólva Dantéról vagy Vergiliusról, a saját korában hány olvasója volt, milyen körre terjedt ki a hatásuk, s ugyanakkor annak a korszaknak a „köztes irodalma” milyen körben hatott. A méltán kanonizált művek a mércéink, de lehet, hogy a sötétben tapogatózunk a kérdéseinkkel és a válaszainkkal. Közhelyszerűen hivatkozunk arra, hogy lám a Nyugat nyolcszáz példányban jelent meg, s mégis mélyen beleivódott a korszak kulturális génjeibe. De arról megfeledkezünk, hogy a Nyugat első' és második nemzedékének műveit a folyóiratszámokkal lényegében egyidóhen nagyobb példányszámban jelentették meg. A korszak szellemi tudatába a szerző folyóirat-publikációja és a kötete egyszerre épült be. A könyvesboltokban a kötetet árulták, a kritikák a kötetekről és nem a folyóiratszámok alapján jelentek meg. Az első', második (és talán részben még a harmadik) Nyugat-nemzedék tagjainak könyveit is „nyugatosokként” olvashatták, szemlézhették, bírálhatták akkor is és azok is, akik talán nem is olvasták a Nyugatot.

Visszatérek Daumier Don Quijote-képéhez. A ló és lovasa átbaktat a maga földön heverő' árnytestén. Nos, az egyetlen támpontunk nem az a regény „örökös” hatásáról, amit a festmény sugall? Ha valami változott, az talán az, hogy látod, amíg az akár nyolcszáz példányos Nyugatrőt elmondható, hogy azért bedolgozta magát a korszak szellemébe, ma azt a kérdést tehetjük fel, hogy van-e a korszaknak olyan kulturális genetikája, amelyben egy bármilyen nagy mű ott tudja hagyni a nyomát. Van-e egyáltalán szelleme a korábbi értelemben a kornak? Lesz-e? Azok a nemzedékek, amelyek még a könyvkultúrában, így a regények kultúrájában nőttek fel, tudják majd, hogy mindaz, ami a »lehívható kultúrában«, az interneten át megközelíthető, csak része valaminek. A kérdés az, hogy azoknak, akik majd az interneten át észlelik, értelmezik, fogadják be az iszonyú sebességgel és mérhetetlen mennyiségben rájuk zuhanó kultúramformációt, milyen lesz a lényegi ismeretük az interneten kívüli kultúráról.

— A magyar kultúrát sokan és sokszor vádolták azzal, hogy zárt, s ha vannak is értékei, akkor azok helyi értékek. Valóban ennyire elzártan léteznénk, vagy érzékelsz valamiféle egyiittmozdulást a világ más pontjain keletkező irodalommal?- Ehhez nincs elég kitekintésem. Szinte minden jelentős mű és minden divatos hatás befut. Az elmúlt tíz évben még irányadóbban. így látom, habár csak magyarul olvasom a fontosabb regényeket és a regény művészetével foglalkozó írásokat. A magyar regény is átlépeget főképpen a német, és részlegesebben az angol nyelvterületre. Ha bemegyek az írók boltjába, úgy érzem, mindennel együtt tudok haladni, ami a világ regényirodalmában megszületik. Lassan talán túljutunk a hosszan érvényesülő lemaradáson. Ez kényes kérdés. Egyrészt mert hangoztatása többek úgynevezett nemzeti büszkeségét sérti, amit értelmezhetetlennek tekintek, annyira hamis megközelítés. Másrészt látok bizonyos neofita igényeket is, hogy valami olyan után szaladjunk, ami Európában már túlhaladott. Hogy mit értek kétségtelen lemaradáson, arra egy korábbi példát hoznék fel.

Közismert, bár sokáig méltatlanul elhallgatott volt Kerényi Károly életműve. Közismert az is, hogy Németh László pályáját a görögségélmény mennyire meghatározta, belejátszott a Tanú-alapítás lendületébe is. Kerényi életműve lassan, de visszavonhatatlanul megkapta az elismerést, először Európának azon a részén, ahol emigrációjának idején dolgozott. Németh görögségélménye is elég

27