Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)

Évekig készülök egy regényre. De amikor rengeteg változat után megtalálom az első mondatokat, a szöveg már önmagát generálja. A leírt szavak bányásszák tovább és munkálják meg az előttük álló ismeretlenben az önmaguk lámpás voltával felfedezett új szavakat. A Papírvárosban, ami az időszámítás utáni harmadik században Galileában „játszódik”, ez tematizálódik is.

— 1945 után Németh László a regényt reprezentatív műfajnak látta, úgy gondolta, egy nemzetet a világ előtt egy-egy regény reprezentálhat a leginkább. Ha volt is, ez a fajta reprezentativitás eltűnt. De létezik-e egy másik fajta reprezentativitása a regénynek, avagy csak egyszerűen egy a többi műfaj között?- Mindig különbség volt aközött, hogyha kimondtad Shakespeare, akkor az angolok, Goethe, akkor a németek, Tolsztoj, akkor az oroszok jutottak az eszedbe, és aközött, hogy a világban mi reprezentál egy nemzetet. Tolsztoj ugyanúgy reprezentálta az oroszságot, mint Dosztojevszkij. Az „oroszság” mind a kettő. Nem szólva arról, hogy a század első-második évtizedében (de talán utána is) a tőlük meglehetősen különböző Csehovnak legalább olyan hatása volt Európában, mint nekik. A magyar kultúrát mint nemzeti kultúrát nem Móricz regényei reprezentálják a nagyvilágban, hanem Bartók zenéje. Picasso vagy Henry Moore is legalább olyan reprezentatív volt, mint a korának spanyol, illetve angol regénye. Ha a kérdésed csak az irodalmi műfajokra vonatkozik, akkor sem mondhatom, hogy például az elmúlt hatvan-nyolcvan évben a regény feltűnően reprezentatívabb lett volna, mint mondjuk a dráma.

A század utolsó harmadában a kérdés szerintem azért szűnt meg kérdés lenni, mert az irodalmi művek korízlést befolyásoló, mentalitást-kultúrát teremtő hatása gyengült, szinte elenyészett. Másrészt az egyes műfajok között sokkal nagyobb az átjárás, mint korábban. Nemcsak bizonyos nyelvi megfelelések okán, de az epikai konstrukciót tekintve is sok műben „együtt játszanak” azok az elemek, amelyek önmagukban állva csak líraiak vagy drámaiak. Az esszé, a dokumentum, a szociográfia is része az epikai építkezésnek. Az intertextualitás még tovább oldja azt, amit korábban a regényen, illetőleg a regény reprezentativitásán lehetett érteni.

Amennyiben ma egyáltalán szabad szélesebb regényolvasó táborról beszélni abban az értelemben, ahogy néhány évtizeddel ezelőtt Európában még lehetett beszélni, akkor is az a kérdés, hogy az a bizonyos „köztes regény”, amely egy kicsit lektűr, egy kicsit bestseller, egy kicsit nemes irodalom, mennyiben fedi el a nagy művészetet, s a regény hatása (már amennyi lehet még) mennyire korlátozódik ennek a köztes irodalomnak a hatására. Nemrégiben hallottam egy beszámolót arról, hogy Ausztriától Angliáig kialakultak Európában (Amerikában már korábban) azok a regényvariációk, amelyek meglehetősen uniformizáltak téma, nyelv, epikai konstrukció tekintetében. Többek, mint a lektűr, de kevesebbek a nagy irodalomnál, piacképesek, sokak számára „fogyaszthatóak”, miközben nem esztétikai érték nélküliek. Nagyon színvonalas automatizmus mobilizálja az alkotóik talentumát. Ezeknek a könyveknek a szerzői sokat utaznak, előnyösen használják fel a széles körű és jótékony ösztöndíjhálózatot, több nyelven beszélnek, menedzser szinten tárgyalnak műveik cseréjéről, éberen figyelik, hogy mi kell az olvasónak, milyen műveket preferálnak a kiadók. Mármost az így születő sikerirodalom korántsem a regény lelkét közvetíti abban az értelemben, ahogy ezt a legutolsó időkig az európai kultúrában egy mélyebb és artisztikus közmegegyezés szerint érteni lehetett, hanem — ha szabad így mondani — a regény kívánatos testét.

26