Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)

vileg felrobbantott” üzenetsora a ködbeveszó' Énről. Ezek alapváltozatok. Itt is érvényes az, hogy ahány regény, ahány életmű, annyiféle megoldás.

Érdekes, hogy napjainkban az alkotói tudatban hogyan jelenik meg az Énvesztés feszültsége mint „saját életfolyamat”, s egyben a korszak emberi feno- ménjére jellemző vonás. Különösen jellegadó ez azoknál az íróknál, akik - nemzedéktársaimként — még egy kérdező-felelő kultúrakorszakból jöttek, aztán benne találják magukat abban a másban, ami már egy jó ideje meghatároz mindent körülöttünk. Azt kérdezed, hogy bizonyos látszatra különböző eszközök- megoldások miképpen szervesülnek. És hogy miért keresem az időszeletek kimunkálását, a rétegezettségeket, a helyérzékelések és emlékezések összekapcsolásait. Nem tudom, hogy a törekvéseim milyen esztétikai értékrendbe illeszthetőek. Ez nem jelenti azt, hogy a magam számára nincs elég határozott elképzelésem arról, hogy mit ér vagy nem ér az, amit csinálok. Azt gondolom, hogy ezt meg kell tartanom magamnak. Komikus, amikor egy író úgy beszél az eszközeiről, hogy minősíti a munkáját. Ez alól a nagyok sem kivételek. Németh László például nem kis gondot okoz mindmáig a szakkutatóinak azzal a halmazzal, amit a saját műveiről elmondott az interjúkban, illetve leírt a műhelyvallomásaiban. Kundera remek könyvének, A regény művészetének azok a halványabb fejezetei, amelyekben a saját regényírói módszerét értelmezi. Az ilyenben mindig ott lappang az üzenet a kritikának, irodalomtörténetnek: uraim és hölgyeim, ha eddig nem vették volna észre, lám, erről van szó.

A Századvégi történet óta írt (a most befejezettet számolva) öt regényemben a nézőpontváltozásokat igyekeztem alkalmazni különböző variációkban. Túlságosan merevnek éreztem a lecövekelt „kameraállást”, de a jancsói körbenjáró, „örökösen mozgó kamerázást” is, amit A futárban és a Ködlovasban még használtam. A különböző nézőpontok egymásra hullámzanak, metszik, átrajzolják egymást, a regény cselekményét olyan nyelvi textúrává próbálják szőni, amelyekben a rétegek együtt „mozognak”, együtt szívják be a hatásokat és együtt lényegítik át magukon, miközben térben és időben néha nagyon is eltávolodnak egymástól. Ez lehetőséget teremt szerencsés esetben egyrészt a történelemben való alásüly- lyedés élményének érzékeltetésére, másrészt egy olyan emlékezettan működtetésére, amelyben közös epikai szekvenciákban kényszeríthetem rá a belső időérzékelésemet az anyagomra. Keresek olyan inspirációkat, amelyekkel azt, amit „századvégiségnek” gondolok - ez egy világalkonyérzetet jelent a különböző elemek együttesében, változó nyelvi kombinációkkal próbálom kifejezni. Újabban sokat segít ebben egy olyan mondatritmus, amelyet magamban az „idő kikerülésének” neveztem el. Ez azt jelenti, hogy váltakoznak a nagyon hosszú mondatos bekezdések és az egymondatosak, ez utóbbiak néha egyetlen szóból állnak. A féloldalnyi-oldalnyi mondat többnyire egyetlen másodpercet próbál visszaadni. Hat-nyolc egymásra dobott, alig néhányszavas mondat viszont több év történését.

A váltakozó nézőpontokat néha zárójelekkel választottam el, néha fejezetekkel. Ezek mögött a „formaelemek” mögött Musilnak az a gondolata áll, hogy egymással összekapcsolódva élünk, ha nincs is tudomásunk róla. Továbbá Rilkének - a Tengerikavics mottójaként szereplő - gondolata , hogyha minden emlék annyira a vérünkbe szívódott, hogy már nem tudni, mennyi az emlék és mennyi vagyok én, akkor talán egy ritka órán le lehet írni egy munka első mondatát.

Egyre jobban foglalkoztat a leírhatóság, a megörökíthetőség viszonylagossága még egy regényen belül is. Az is, hogy a legsúlyosabb szellemi élményeket, gondolkozói felismeréseket hogyan kell a regény érzéki testében megszülni.

25