Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)

Azok átfolynak, azok nem zárultak le csak azért, mert egy tudományos műhelyben vagy egy tanszéken úgy gondolják. Idéztem egy esszémben a posztmodern egyik mélyre látó pápáját, Zmegacot, aki kijelentette, hogy „nem lehet megvédeni a modern regény fogalomhasználatának egységét”. De miért nem? Mert a regényutazásban nincsenek szakaszhatárok, ahol egy tantusz bedobásával lehet továbblépni; folyamatok és folyamatosságok hatnak minden újdonságon belül és mögött. Amiként a reneszánsz a manierizmusban (az akkori posztmodernben) is benne volt, só't utána még a barokkban is hatott.

A teoretikus kérdés másik része az, hogy a személyiség, az Én centrális szerepe az életben (és az életet teremtő regényben), illetőleg a körülbelül évszázada kialakuló regénypoétikában hosszabb szakaszt ölel fel, mint a modernitás. Mindig Cervantestól, a Hamlettól, Galileitől, Montaigne-től eredeztetem az Én belépését. Más talán más neveket sorolhat fel, de a forrás az időben-művekben- alkotókban arrafelé van. Az Én centrális szerepe már jóval a modernitás előtt az, ami. Meghatározó - így-úgy - a művészetben, a regényben is. Ez azt jelenti, hogy korszakok, stílusok, regényváltozatok évszázadait határozta meg, ami az Énnel és körülötte történt. Mintha most lenne végérvényes a búcsú.

Az ebből következő hiánynak, űrnek azonban valamivel telítődnie kell, csak még nem tudjuk-érezzük, hogy mivel. Ennek olyan konzekvenciái vannak a regény útkereséseiben, amelyek súlyosabbak, mint amelynek a felfogására egyelőre érettek vagyunk.

Nem vagyok elméletellenes. Azt hiszem, értem a szerepét, és magam is szeretek teoretikus kérdéseken töprengeni. A barátaim között kitűnő esztéták vannak. De saját esztétikám nincs. Problémáim vannak. Nyomasztóan sok jegyzetem. A regény és a regény kérdéseinek a kapcsolódását a magam számára elkerülhetetlennek érzem. Tudom, vannak regényírók, akik ezzel ugyanígy vannak, és tudom, vannak, akiket a kérdés nem érint meg. Egy-egy regény után valóban írok esszét, de azért úgy gondolom, hogy a regény felel. Az esszéírás megtisztítás. Számomra a törmelék elhordása az alapozásokhoz.- A tudatregény természetszerűen az egyént állította a középpontba, a Te gondolkodásodat pedig, ahogy mondod, egyre erősebben az Én-vesztések fokozatai kötik le. Miképpen egyeztethető össze a gondolkodásodnak ez a két tendenciája? Idetartozóan: a regényeid jellemzője az, hogy a különböző alaptípusok (cselekményes regény, esszéregény) keverednek bennük, miközben fontos szerephez jutnak az időszeletek, helyérzések, emlékkeresések. Miképpen szervesülhet mindez egységes regényvilágban?- A tudatregény elmosódó, túlságosan tág kategória. Sok változata van az időben elnyúlva is, a sajátosságok variációja szerint is. Volt egy olyan szakasz, amikor az úgynevezett gondolati regényt összekeverték az egyetlen tudatban lejátszódó regénnyel. Kafka művei vagy Musil nagyregénye például sokkal inkább gondolati regények, semmint tudatregények. Joyce műve vagy Broch Ver- giliusa viszont inkább tudatregény. Ez nem feltétlenül a nézőponttól, nem is az egyes szám első vagy harmadik személy használatától van. Németh László Gyásza egyes szám harmadik személyben íródott, mégis tudatregény. Viszont sok egyes szám első személyű regény inkább az általános intellektust mozgósítja, semmint a belső tudatot. Erre azért tértem ki, mert az Én-roncsolódás, a tulajdonságnélküliségbe veszés regényvíziója egy adott tudat nézőpontjából (annak leépülése felől) is ábrázolható, de egy ép tudatból, vagyis egy stabil elbeszélői nézőpontból is. Beckett különböző regényei jó példák erre. A korábbi művek, a Molloy, a Malone meghal inkább egy jól rögzített, meg nem ingott tudat fényszórójával követik az Én-vesztéseket. A Vaknyugat prózája az elmerülő tudat „nyel24