Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium III. (I. rész - fordította: Szenyán Erzsébet)
ezer évesre becsülnek, de alaposabb vizsgálatok után korukat valószínűleg százhetvenhatezer évben lehet majd meghatározni. Mindez a történettudomány legnagyobb forradalmát jelenti Homérosz és Thuküdidész kora óta. Elölről kell kezdeni az emberi nem, a világ egy minden eddigitói eltérő, új történetének megírását. A tudomány ellentmondása abból fakad, hogy minél több a felfedezés, annál több kérdés vetődik fel, minél több adat áll rendelkezésünkre, annál több ismeretlenbe ütközünk. A tudományban általánossá vált az a hipotézis, hogy a homo sapiens, vagyis mi, a mi fajunk a homo erectus világából mintegy kétszázezer évvel ezelőtt emelkedett ki. Az új fajhoz tartozás kritériumaként a tudatos eszközkészítést fogadtuk el. A legfrissebb kutatások, amelyek oly drámai módon tették korábbra az ember művészi tevékenységének kezdetét, új, hipotetikus meghatározást tesznek lehetővé: embernek azt tekinthetjük, aki nemcsak eszközöket tudott készíteni, hanem képes volt - érzékenysége és képzelőereje révén - műalkotást is létrehozni. Vagyis az első ember számára nem csupán az volt a fontos, hogy életben maradjon, hanem az is, hogy valami szép vegye körül, hogy olyan világban éljen, amelyben a testi szükségletek mellett a léleknek is vannak kívánalmai. Vagyis az ember első, legalapvetőbb kritériuma, hogy alkotó, és nem csupán előállító. Olyan valaki, aki nemcsak kenyérrel él. A másik dolog, amely őseink művészi alkotásainak szemlélésekor megdöbbenti az embert: az, hogy ez a művészet azonnal tökéletes. Sehol nem találunk közbülső láncszemet, a primitívtől a kifinomultig vezető fejlődést - a kezdetektől fogva nagyszerű, csodálatos ez a művészet. Vagyis a művészet (ugyanúgy, mint ma is minden nagy mű esetében) kipattanó szikra, ihlet, megvilágosodás, villanásnyi, gyorsan elillanó vízió. Alapjában véve Shakespeare-t, Mozartot és Boscht sem előzte meg senki, ugyanúgy, ahogyan senki sem előzte meg az altamirai, szaharai vagy ausztráliai alkotókat. És a legnehezebb kérdés: a sok tízezer éves megdöbbentő csönd. Mert 1996- ban fölfedezték az írás legősibb nyomait. Szíriában találhatóak Jerf el-Ahmar mellett és tízezer évesek. De mi volt azelőtt? Mit jelentenek azok a bölényekről, lovakról, madarakról, halakról készült nagyszerű képek? És a lándzsát tartó emberek ábrázolása? Csönd. Hallgatás. Rejtély. Karol Irzykowski egyike volt azon kis számú európai gondolkodóknak, akik már a két világháború közötti időszakban megjósolták az audiovizuális civilizáció győzelmét. A mozi esztétikájáról szóló, 1924-ben kiadott A tizedik múzsa című könyvében ír erről. Minthogy látta, hogy ez a folyamat elkerülhetetlen, 1938-ban így figyelmeztetett: „Az ember számára, a világon kívül a legnagyobb talány a másik ember, mint a világ különös, többszörös visszatükröződése és átszűrődése. Éppen ezért minden olyan kultúra, amely, például a munka segítségével, kizárólag a külső világ megragadására törekszik, úgy érzem, hiányos. A lélekközi kommunikáció fontosabb, mint a mágnesvasút és a rádiótávíró” (Könnyebb kaliber). „...télen is, tavasszal is a kályha mellett ült, az öreg Löbenicht tornyot szemlélve az ablakon át. Nem mondhatjuk, hogy pontosan látta, ám a torony úgy maradt meg szeme előtt, mint távoli zene a fülben — észrevétlenül vagy csak félig-meddig hatolva a tudatba. Semmilyen szó ki nem fejezheti a megelégedettségnek azt az érzését, amelyet a félhomályban és merengések közepette látott torony nyújtott neki. Csak a jövő mutatta meg, milyen fontos volt a torony Kant 34
