Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)

Tiszatájban közölt A regény jövője című esszéig. A Papírvárossal párhuzamosan írom a Rocinante nyomában című esszénaplót. A jövő' évben szeretném megírni Proust nagy regényének befogadástörténete alapján azt, hogyan változtak a huszadik századi nézőpontok, a regényről alkotott felfogások. A regény és nem a teória felől indulok el, próbálom szemhatárba vonni az értelmező iskolák ajánlatait, és úgy érek vissza a műig. Már előre elrémülök attól, hogy legalább kétszer újra kell majd olvasnom Az eltűnt idő nyomábant és annak a nagy részét is, amit összeírtak róla. Szép lesz, jó lesz, csak felemészt nem is keveset a rövidülő időmből, belőlem magamból, demonstrálásául különben annak is, hogy a prózaíró az esszéibe is a sorsát aprítja bele.

Engem jelentőnek (a kérdésedet illetően, számomra szükségszerűnek) érzem ezeket a kapcsolódásokat. Néhány éve leginkább az Én elvesztése foglalkoztat. Mit mondjak erről néhány mondatban, amikor éppen az foglalkoztat, ami erről talán még nem igazán mondódott el. Azt, ami bennem van, úgyis csak egy (vagy több) regény tudhatná elmondani. Induljunk ki abból, hogy ez a problémakör, mint a századvég egyik meghatározó látványa, (legalább) három vonalon inspirál. Az egyik az életem tapasztalata, ahogy láttam és látom magam körül — önmagamat sem tekintve kivételnek - a személyiség leépülését, roncsolódását, az önfeladásokat, a szarrámenéseket, mint visszafordíthatatlan folyamatokat. A másik vonalon nézzük ezt a szekvenciát: Proust, utána a fordulat, Kafka, Musil, Celine, Broch, Camus, Borghes, Beckett. Megy a személyiség, az Én önmaga teljességéből a tulajdonságnélküliségen, a közönyön át a „vaknyugatba”. A harmadik kérdéskör személyes: az elmúlt tíz évben így-úgy ezzel foglalkoztak a regényeim, tehát van itt mit továbbgondolnom, folytatnom. A probléma persze ezeknél tágabb. Arról is szó van például, hogy a vége felé járunk annak, ami Cervantesszel kezdődött, hogy ugyanis a regény poétikai centrumában az Én áll. De mi kerülhet a regény poétikai centrumába az eltűnt, szétvert, önmagát feladó Én helyére? Egyelőre két alapváltozatot látok. Az egyik a regény poétikai centrumában még ép, önvédő Én „szervezi”, reagálja le a maga szétforgácsolódásá- nak, illetőleg egyes szám harmadik személyt kívánó nézőpontok esetén a „valakik” összeroppanásának az útját. A másik változat a nyelvjátékkal, a rétegezett- séggel, az osztódó epikai centrummal, a nézőpontok váltakozásával dolgozik.

Van itt egy, az én készségeimen túlmutató, kifejtésre váró kérdés. A posztmodern problémája - sok remek és a regény szempontjából is hasznos tételezésén túl - az, hogy éles határral próbálja lezárni a még lezárhatatlant: a modernitást. Itt valami hasonlóról van szó, mint a reneszánsz esetében, és nem véletlenül tértem ki a reneszánsz szakaszolásának a problémáira olyan részletesen. Bizonyos művészi stíluselemek, hangzások, megoldások mind „prae”, mind „poszt” értelemben meghatározóak lehetnek. A teória mindig szakaszol, korszakol, s ez visszaüt, mert a regény „íródik” közben, az a dolga. Az, aki Kosztolányit és Ottlikot odadobja az „eltűnt” modernitásnak, mit kezd Nádassal és Kertészszel? Nézd meg Lengyelt, Grendelt, tulajdonképpen még Krasznahorkait is, aki szerintem sokkal inkább kafkai (egy kontemplativ, nem annyira sötét világú változatban), semmint „poszt”... Vagy - már említettem - figyeld meg, hogy hozza vissza Darvasi és Márton az „eltemetett” linearitást. Talán nem lesz igazam, de számomra a »levegőben van«, hogy Garaczinál is jön még valami „visszaho- zás”. Amögött, hogy Németh Gábor a Semmi könyve után legalább három hangot „mért be”, az eleven halban, és azóta nem publikált még új regényt, szerintem az is húzódhat, hogy ilyen kérdések foglalkoztatják. Mindez nem jelenti azt, hogy ne volnánk az életmód, a kultúrhistória, a regény tekintetében is egy másik, egy újabb, egy valóban poszt korszakban. A határokról van szó, az áthullámzásról.

23