Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)
A világirodalom története abból áll, hogy emelkedtek túl egyes korszakokban a legnagyobbak azon, ami „készen” maradt rájuk. írtam a múltban játszódó regényeket is, foglalkoztat a történelmi regény útja. Ez jó példatár a kérdésedhez. Nézzük csak: Walter Scott ünnepélyes részletező' lassúsága mögött a korszak színdús képzeletvilága, lovageszménye, heroikus-mesés világa áll egy olyan korszakban, amikor ehhez valóságos események és alakok adták a mintát. Flaubert Salambója már visszaálmodás. A feljegyzéseiből tudjuk, hogy a visszaálmo- dásához mennyit olvasott, milyen aprólékos munkával próbált hiteles lenni. Thomas Mann Józsefe már világ- és embersors-értelmezés a történeti anyag ürügyén; Broch Vergilusa a nyelvben és az álomban találja meg a történeti regény poétikai centrumát; Claude Simon magát a történelem mozgását és szét- porladását választja regénytárgyul, ehhez talál nyelvet; Okudzsava a Dilettánsok utazásában a személyiség utolsó nagy önvédelmi akciójának szenteli a történelmi miliő kialakítását; Ransmayr a történelem omlását rajzolgatja a mítoszok pusztulásával, egy történelmi (jel)képvilág átkomponálásával. Márton Lacival volt egy levélváltásunk a legújabb történelmi regénye kapcsán. Azt írta — és azóta egy írásában tovább is vitte ezt a gondolatsort —, hogy szerinte az a kérdés: hogyan lehet a történelmi hagyományban való megmerítkezés ürügyén újraírni az elbeszélő hagyományt; továbbá az, hogyan lehet a megmerítkezés révén kikecmeregni a történelemből, s eljutni a jelenbe. Ezek rendkívül hasznos kérdésfeltevések. Annyi a változat a „hogyanra”, ahány a regényre. Számomra semmilyen szerepe nincs a történelmi regény hagyományának. Ezzel nem azt mondom, hogy nincsenek hatással rám különböző írók és művek. De nem visszanézés, megmerítkezés közben. Akkoriban, amikor A futárt írtam, még Malamud A mesteremberiének hatása alatt voltam. Ez persze akkor nem volt tudatos bennem, és kizárólag a főalakom lelkivilágának némely sajátosságaiban nyilvánult meg. A Századvégi történetben sem volt előttem a hagyomány. Nem is tudom, van-e hasonlóan többnézőpontú (a különböző világok „forgásán” alapuló) történelmi regény. Ezt persze semmiképpen se gondold esztétikai értékítéletnek, kizárólag a történelmi hagyományban való különböző' megmerítkezésekről, illetve az elbeszélő hagyomány különböző' újraírásáról van szó. Ebbe az irányba próbál továbbmenni most a Papírváros, amelyben nincs szó a történeti anyaghoz való hűségről, miközben persze az elsajátítható kor- és tárgyismeret epikailag funkcionál. Persze, hogy tanulmányoztam az időszámítás utáni harmadik századbeli Galileát. De egy bennem régen élő, végső „állagában” az első mondatok leírásával megszülető víziót „ugrasztottam be”. Egy olyan létsors szituációt, amely bizonyára teljesebben fejezi ki a világhoz való viszonyomat, semmint hogy más módon meg tudjam fogalmazni, mint egy regényben. A történeti regény számomra már régen nem kapcsolódik semmilyen ponton a hagyományos értelemben vett történelmi regényhez. De ezt a kitérőt csak példának hoztam fel. A kérdésedre azt mondom: jó, hasznos a regényíráshoz - azt hiszem, minden íráshoz -, ha az író „magában áll”.- Számos írásod - így például a már említett Regényregény vagy A regény jövője címűek - bizonyítja, hogy foglalkoztat a regény elmélete is. Úgy érzem, mintha a regényeid írásával párhuzamosan saját esztétikádat is próbálnád megfogalmazni. Ebben az újabb századvégben szükségszerűnek érzed-e ezeket a kapcsolódásokat?- A futár után írtam egy hosszabb esszét a történelmi regény problémáiról. A Valóság közölte, később ekerült Az utunk szabályai éjszaka című 1981-es esz- székönyvembe. Azóta minden regény után kipréselődött belőlem egy-egy esszé a regény kérdéseiről. így jutottam el a Jelenkorban közölt Regényregényig, aztán a 22
