Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Podmaniczky Szilárd: Elvetemült naplók (d.)
akkor soha. Látni se akartam. Nem itt van. Semmi nem itt. Vak vagy lát. Lát. Azt hiszi vak. Ez a vakság: látni ezt. Jó, mondom, vak vagy. Tapogat, mindent lát. Lát, mondom. Vak, ettől függetlenül. Fehér bot, botváltókar. Nem látsz, vak vagy. De hát színek és fények, anyád, mondom, anyád jusson eszedbe. Az szín és fény. Vak vagy. Hiábavaló szemeszterek. Mondom, minek? Látók, ides, ez valami. Csukott szemmel picsán rúglak úgy, hogy nekem is fáj. Isteni fertály, kifürkészhetetlen: énnálam egy sokkal ízesebb ember kell ide, aki ezerszerebben kétélű, aki egyszerre édessavanyú csirke meg disznó is, az én álmom önmagam felé, kell egy ilyen ember, leszez, valami őrültem finom vadállat, aki kettéhasítja az idők metszetét, és hiába fut elóle, ásóval a biblia nyomában marad, senki, semmi nem menekül. * Minden évben áprilisban, amikor a rügyek még csak kibuknak a szemüvegtokból, este, sétálok haza, s várom azt a hideg neonfényt, ami már meleg, ahogy átsüt az apró leveleken, kettő érzés egy csapáson, olyan semmilyen vágy ez, mint mikor halott barátunkat szeretnénk újra látni, pedig nem is akarjuk, már túl van a métereken, túl volt eddig is, csak most túl, túl halott, lóg a zöld fény, neon lábak, s ott lehetne, hogy érzésünk ne lenne csalott. Aztán meg mi jön, én is kezdek fém lenni, avarba vas, rozsdatemető, címek egy újvilágból, amikor már mindenki fagott, de ha én képes vagyok jobbat kitalálni, akkor az: életszellem, nagy dobás. Röpülj páva, maximum. Gyalázkodjak megint, fájjon a kompresszív génkultúra jégkivert krisztusbajnoka? Nos, ki iskolának teremté e fájdaLmhalmazt, az nem hogy nem isten, de nem normális, az, ha szeret, mint böllérnő. Érzés nem tántorít, gondolat nem mond sokat. ie Nem az űrt kitölteni jöttem közétek, hanem az űrből jöttem. * Legyünk toleránsak. Majd holnap megverjük. Addig is részlet a titokzatos Nasca-vonalakból:..................................................................................................... * * Még vérzik az orrom? Az imént fejeltek le. Adtam én is néhány pofont, de amikor azt hittem, vége, s most már fejet hajt a fogathajtó, lefejelt. * A zongorista méltósággal tűrte, hogy miközben játszik, apránként felszedjék előle a billentyűket. A férfi és a segédje csavarhúzókkal és pattintólécekkel dolgozott. Mire az utolsó billentyűt is leszedték, a zongorista őszintén bevallotta, hogy a végére őt is jobban érdekelte a zongora szétszerelése, mint az improvizálás. * Jobban belepuszilnék az erősebb lét közepébe, mint én, Rilke a duinói eléniummal; most mellettem jobban fognak az apacsok, mint a ceruzák. 17
