Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám - Podmaniczky Szilárd: Elvetemült naplók (d.)

Csak rövid történeteket tudok, ennyit is durva maximum. Hosszúkat azok találnak ki, akik unatkoznak, és azon fényezik a rezet, hogy ezt a valóságba úgy se lehet. De biztos, én is írok egy hosszút, rövidesen, mert unom, amit írnak, fényezik a rezet, ahelyett, hogy benyitnának a méhészhez, a hosszú méhészhez, aki csak néha, elviekben ért egyet a méhekkel, nemkülönben támadja önmagát.

*

Tükörsima halálbrokát mintha nézne egyvalaki aki csak úgy ileg-bileg se lába se feje keze éppen csak hogy szeme mered üldözési mánia ez ne féljél úgy, vagy féljél jól isten nincsen csak a magány hogy bírod ezt az a talány nem az isten az nem talány hanem az hogy nincsen talány

*

Ledobja spéci jelmezét az ég Lehunyja vakszemét a lány ölemben kiskutya aluszik Folyik bundájára a nyál

*

A jövő nyár jön felém; állunk mint két ruhát cserélt tengerész, dehogy tengerész, mint két nyírfa, mint két euklídész-stop, sarunk ez, mint a két LoLo, akik a medvék hasán bukfenceztek hátra, s aztán tűntek el egy életre, a dobok peregtek, néha lábcsin, végül a dupla lábgép éjnyomzó hatása, aztán a függönyök mögött, és maga a függöny is, leállt egy pillanatra, nem tudni hogyan, sok mindent nem tudni, így ezt sem, leállt egy pillanatra, s mikor kimentek a következő késdobó számnál, már le voltak osztva a kártyák, ki kit vegyen célba. Egy pillanat alatt történt, mint azok a dolgok, amiket nem értünk, azok a pillanatok, amiket értünk, évekig bosszantanak, ez egy pillanat alatt történt, nem nyögött, ahogy a késdobó palló előtt állva párja, a másik, kést hajított a combjába, nem, kitépte, lassan s gyorsan, s véres hegyét megpörgetve dobta azt, a másik lábába kés állt hirtelen, megmozdult a szája, ő se bírhatta, kitépte, de már látta, jön vissza amaz, dobta, nyögött, dobta, nyögött, gondolkodott, nem gondolt ő semmire se, milyen furcsa ez a világ, olyan, mint egy szemöldökseb, ronda mély és mégse ronda, minden élet előbb-utóbb. Nem tudom, nem ág és völgy, nem ég és föld, valami sima. Rohanok műanyagért, Tandoriba bízok megint, ahogy elveszem a lendületit, ahogy hozza nekem, öregem, az nekem hal a szélvédő üvegin: „Bácsi, mondom, Dezső nekem, láttam, amit nem volt jó, csak hát innen, öregem,” be is fejezem, állandó harc a határ, mit tudunk meg, ez meg semmi, nem is harc már, egy bogár, mászik-mászik, egyre feljebb, bogár éppúgy semmisülhet, megkapom a parancsokat, szép nap ez, de csoda soha, soha nem történik.

18