Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)

téridőben teljes világ. Benne élve a világ egy teremtett metszetében élek, ahol még sűrítettebben érnek a hatások, egyszerre a teremtett világomból, egyszerre abból az élethalmazból, amit a sorsommal magam alá kapartam, és egyszerre a mindennapos munkaórákon is átsűrűsödő életkáoszból.- A regény tájékozódás is: művészi és gondolati teljesítmény egyszerre. Ám a tájékozódási ösztönökkel mintha magunkra lennénk hagyatva, korábban mintha készen kaptunk volna mindent, most pedig magunkban állunk, s úgy nézünk szét a világban. Milyen hagyományra, irányokra figyelsz Te - s kik azok az írók, akiknek a munkásságát figyelemmel követed?- Tudod, írója válogatja, hogy a regényben mennyi a vízió, a konstrukció, a filozofikum, az életimitáció. Füst Milánról el lehet mondani, hogy nála a regény művészi és gondolati teljesítmény, intuíció és filozofikum együtt. Nem lehet ugyanezt elmondani, hogy a kortársat nézzük, Tersánszkyról. Szembeszökő a különbözőség Kosztolányi és Móricz regényírása között. Vannak fokozatok: Gion, Tar Sándor, Temesi nagyjából hasonló szekvencia, Mészöly, Krasznahorkai, Márton is. Továbbá: egyfelől Marquez, de másfelől Borges. Talán van mégis valami közös? Éppen az, amit mondasz: a tájékozódási ösztön. Ez olyan delta, amelyben összetalálkozhat az intuíció, a világról kialakított szellemi kép, a filozofikumra való hajlam, a mesélőkedv. Maga a regény pedig a tenger (a mesz- szeségbe vesző horizonttal), amely a regényíró számára végül is tájékozódási támpont a világban elfoglalt helyéről, illetve a világról, amelyben keresi ezt a helyet.

Ezért külön élet minden valamire való regény. A teoretikus besorolások lehetnek körültekintőek, kifejtettek, alaposak. Csak ne lennének olyan sietősek (sokszor egy-egy fiatalabb tudós túlságosan impulzív, már-már az önmagamutogatással felérő helykeresése, illetve a mestere iránt kinyilvánítandó hűsége jóvoltából). Ez a sietősség, a kategorizáláshoz való alkalmazkodás az oka annak, hogy nem várják ki elég türelemmel, mi tárul fel magukból a külön világokat jelentő regényekből. Nem várják meg, hogy egy-egy rövidebb-hosszabb korszak jellege miképpen jelenik meg a „regényen át”, hogy aztán abból vizsgálják a nyelvet, a regényszerkezetet, a nézőpontokat, a modalitást, hanem a kialakult tudományos rácsokat helyezik rá a regényre a tételek igazolódását vagy nem igazolódását tekintve mértéknek.

Nem hiszem, hogy korábban volt a készenkapottság és ma az elhagyatott - ság. Az elmúlt évtizedek maradandó regényei semmit sem fogadtak el - sem nézőpontot, sem világlátomást, sem nyelvet — a rájuk kényszerített, legalábbis sugallt sztereotípiákból. A készenkapottság a művészetben megegyezik az autonómiahiánnyal, jobb esetben a tehetséges szekunderséggel. Álljon csak magában az író. Ott az ő helye. Érezze át, hogy maga teremt a regényében olyan világot, amelyet csak ő teremthet meg, s amelynek a hitelességre, a fentmaradásra, a hatásra az egyetlen esélye a talentum lenyűgöző egyedisége.

Azt hiszem - haladva a kérdésed nyomán -, a világban is csak így, „magunkban állva” tudunk igazán széttekinteni. Ez ad lehetőséget rá, hogy észreve- gyünk valamit, amit csak mi veszünk észre. Lehet, hogy ez végtelenül kicsiny mozzanat. De a tiéd, te veszed észre, és te adsz életet neki egy regényben. Borghes gyönyörűen mondja, hogy csak a megélt szavak a használatra méltó szavak. Azt mondja, ne írja le senki, azt a szót, hogy külváros, aki nem éli meg, hogy mi az. Egy kultúrában, amelyben József Attilának feddhetetlen helye van, mi nagyon is érthetjük azt, amit Borghes mond. A maga életpontján magában álló regényíró magányosan végighordozott tekintete nyomán születik a regény.

21