Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)

zavarára, hanem a belső megbízatásra, a mindennapos munkára kell koncentrálni. A Németh-életműhöz azért fordultam, mert úgy gondoltam, hogy ő a huszadik századi magyar irodalom, történelem, szellemi élet, sőt politika annyi kérdésébe kapott bele, illetőleg az európai történelemmel, kultúrával, irodalommal, továbbá mindazzal, amit közép-európai dilemmasorozatnak tekintünk, olyan intenzíven foglalkozott, hogy a lebilincselő eredményeinek és a tévedéseinek az elemzésével elmondhatom a magam gondolatait is néhány kérdésről.

Jött a közéleti esszésorozatban a Leperegnek a nyolcvanas évek. Ezt Szederkényi Ervin szorgalmazta, nála volt a gépirat, mikor meghalt. Csordás Gábor vette át, egy pillanatnyi kétséget sem hagyott, hogy közli, ami akkor kockázatos vállalkozás volt, természetesnek kellett vennem, mikor az egyik fejezetre egyszerűen azt mondta: Te, ezt nem vállalom. Gábor egyszer órákig ült nálam és minden problémát átrágtunk. Néhány jogos javaslatát el is fogadtam. Jól dolgoztunk együtt. Örülök, hogy ma is megvan közöttünk ez a bizalom. Gondolom, ennek jegyében kötött velem a Jelenkor Kiadó életműszerződést. A Leperegnek a nyolcvanas évek meg A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka (egy kötetben való) kiadását Hegedős Máriának köszönhetem a régi Magvetőnél.

így jutottam el a nyolcvannyolcas Debreceni Irodalmi Napokig, ahol a Határponton című hosszabb esszém volt a főreferátum. Meglepett, hogy — közbizalomra hivatkozva - engem kértek fel rá. Csoóri elkérte az esszémet és készített egy nagyon elismerő korreferátumot. Ilyen hangú volt Mészöly és Balassa korreferátuma is. Olvastam az esszémet egy órán át nagy zavarban (ez állítólag szerencsére nem látszott rajtam), hogy miképpen kerülök én ilyen központi helyre. A zavarom fokozódott, amikor utánam a Központi Bizottság akkori titkára, Pál Lénárd kapott szót. Azzal kezdte, hogy ezután az előadás után itt az ideje, hogy bejelentse: a Központi Bizottság elnézést kér az íróktól azért, ami a nyolcvanhatos íróközgyűlésen és utána történt. A szavainak persze már semmi hitele nem volt, az idő túlrohant a látszatönkritikákon. Ott beszélt, fél méterre tőlem, én meg majdnem felálltam, hogy azt mondjam: hát ez a dolog igazán nem engem illet, a nyolcvanhatos közgyűlésen én fel sem szólaltam. Aztán szót kapott Nemes Nagy Ágnes és megnyugodtam. Végül is ő sem szólalt fel nyolcvanhatban. Talán ott sem volt. De gyönyörű közéleti esszét olvasott fel. Már beteg volt. Lengyel Balázs később mondta el, hogy azért volt olyan sápadt, mert rosszul lett, úgy kellett a mosdóba kitámogatni.

Amikor Csoóri megerősítette az esszémet, akkor még nem gondoltam arra, hogy két év múlva jön a Nappali hold, amire a Jelenkorban jelentettem meg a válaszesszét. Közben a Forrásban közölted a Korszaknaplómat. Hónapról hónapra írtam. Három kötetben jelent meg a ’89-es, a ’90-es és a ’91-es évről. Kialakult egy előzetes terv nélküli, mégis talán elég következetes szekvencia ezekben az esszékben. Nagyon erős volt Bibó hatása. Végül is esszéimnek a magyarsággal kapcsolatos, a történelemmel kapcsolatos gondolatsorait - azt hiszem szerencsésen - egy irodalmi mű kapcsán összegeztem. Az elfeledett Bánk bánról szóló Vég semmiségben. Igen, akkoriban beszélgettünk, kilencvenkettőben. Jól emlékszel, az idő tájt következett be a váltás. De nem hiszem, hogy ez a dolgozószobába való bezárkózást jelentette. Más kérdések kezdtek foglalkoztatni. Főképpen a személyiségroncsolódás, az európai kultúra omlása, a történelmen kívül került szellemi ember helyzete, a szavak sorsa, az új kultúrhistóriai korszak beköszöntése, két-három éve pedig leginkább a századvégi regény kérdésköre. De azért közben megcsináltam Veled és néhány barátunkkal a Századvég szellemi körképe programot, és éppen készülök írni egy esszét a mai Közép-Európáról. A regényírás kíván némi hermetizmust. De a regény a maga határain belül megalkotott epikai

20