Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)

már jóval a reneszánsz eló'tt divatos voltv s az allegóriával együtt becsületben tartották még jóval a reneszánsz után is”. És nézd, miközben a valóságos jelentő- ségében látja Burckhardt tételeit, azt írja, hogy bírálatra ad okot az, ahogy Burckhardt az időbeli határokat megvonja, illetve ebből némely konklúziót levon: „Ami 1400 előtt van, az számára előzmény, reményteljes csíra. Dante és Petrarca még mindig a reneszánsz ’előhírnökei’ voltak nála, ez volt az általa nékik adott rang, de Michelet és bizonyos értelemben Voltaire is így látta őket. Mármost valamely szellemi áramlat vagy mozgalom ’előhírnök’-ének fogalma a történelemben mindig veszélyes metafora kissé. Dante, mint a reneszánsz előhírnöke... Azáltal, hogy valakit előhírnöknek bélyegzünk, kiemeljük korából, holott éppen a korában kell megértenünk őt.”

Vajon nem hasonló egy kicsit a mai hullámzások szerkezete, ami közben a modernitást kellene időhatárok közé szorítani, illetőleg a posztmodernitás határpontját, előzményeit és jövőjét meghatározni? Mi mivel fut együtt, mi az, ami korántsem zárult le, mi az, ami életképes az újdonságok közül? Ezekről évtizedek múlva is élénk viták folynak majd.

Átmenetiségben vagyunk. Szó sincs a regény haláláról. Amiként Daumier Rocinantéja, a regény is átlép a saját útszélre vetett kadáverén. Tetszik nekem Huizinga nyugalma, amint azt mondja: a reneszánsz nem egyetlen nagy átformálás képét mutatja, „hanem a parthoz ütődő hullámok hosszú soráét: mindegyik más helyen és más-más pillanatban törik meg. Mindenütt másképpen rajzolódik ki a határvonal régi és új között... Amikor a mi elfogadott (és nélkülözhetetlen) beosztásunk szerint az újkor megkezdődik, a középkor nagy gondolkodási formái közül még egy sem halt el”.

Foglalkoztatnak persze a mai változások lényegiségei és szerkezetei. A módosulásokkal, vagy ahogy Te kérdezed, „elmozdulásokkal” kapcsolatban azonban óvatos lennék. Habár a Regényregény és A regény jövője című hosszabb esszékben írtam róluk. De időre, rálátásra van szükség az elmozdulások jellegének és eredményeinek, netán kudarcainak további értelmezéséhez.

Az igaz, hogy a korábbi történeti-társadalmi esszék után a századvégi regény felé fordultam. A Tiszaeszlár-könyv után megírtam néhány, a múlt századdal foglalkozó esszét. Aztán jött a Don-kanyar írás. Nehezen ment át. Száraz György kitalálta az akkori Kortársnál, hogy mivel volt benne néhány mondat arról, hogy a lillafüredi találkozón, és néhány elég éles kritikai bekezdés arról, hogy a szárszói találkozón is szó nélkül ment el a Don-kanyari katasztrófa mellett a magyar szellemi elit, benne az írótársadalom színe-virága is, szóval Száraz kitalálta, hogy változtassuk meg a címet Don-kanyar, Lillafüred, Szárszóra. így aztán átment. A Kortársnak adtam oda később az első terjedelmesebb Bibó- esszémet is. Orbán Ottó elolvasta, azt mondta, hogy ezt ő Száraz jóváhagyása nélkül nem adhatja le, de Száraz akkor már kórházban volt.

Megírtam közben a két Németh László-könyvemet. Ha visszagondolok rá, amit ezekért a könyvekért innen is, onnan is kaptam, akkor mondhatom, hogy szépen fokozta a szellemi és érzelmi teherbírásomat. Valójában én sohasem akartam Németh László-szakértő lenni. Részben véletlenül találkoztam a kihívással. Nemrégen közölted erről egy húszéves, akkor visszautasított esszémet és Béládi Miklós tanulmánnyal felérő lektori jelentését az első Németh-könyvemről. A másodiknak Ungvári azzal a prepotenciával és felületességgel esett neki, ami azt hiszem, egész pályáján megakadályozta őt abban, hogy az indulásánál meglévő képességeit szellemileg kamatoztathassa. De más oldalról az úgynevezett Németh-szektához tartozó apologéták is elutasították. Végül is ezek a küzdelmek azt hiszem, a javamra váltak, megerősítettek abban, hogy nem a csárdák hangit