Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Kovács István: Mit jelent nekem március idusa?
van feltüntetve, ahogy Bem tábornok idejében nevezték a városokat. Vagyis mindegyik magyarul. Miért örültem ennek, kérdezi, ugye, tábornok úr? Mert abban az időben, mikor önnél vendégeskedtem a lengyel katonai múzeumban, a hetvenes években, sehol a világon nem szerepeltek így, magyarul írva az egykori erdélyi magyar városok. Még a magyar anyaországban sem. Ne lepődjék meg ezen, tábornok úr, ez volt a kötelező magyar szokás. A budapesti térképrajzolóknak legfőbb helyről adtak parancsot, hogy mondjuk Kolozsvár csak románul írható fel bármilyen térképre, esetleg két nyelven, de akkor a Cluj kétszer akkora betűkkel, mint a Kolozsvár. Nem szabad megbántani a mai gazdák érzékenységét. Egy nagy állami becsben álló magyar író annyira vigyázott erre az érzékenységre, hogy majdnem teljes oldalas cikke fölé, címként ezt írta fel: Cluj. Ökölnyi betűkkel. Tanulja meg a koszos magyar nacionalista banda, hogy csak Cluj létezik, vissza és előre a történelemben. Ez az író annak az orosz hadseregnek az őrnagyi egyenruhájában lépett volt magyar földre, amely elől önnek élete végéig menekülni kellett, országokon és háborúkon át. Jó, hogy eredeti nevükön szerepelnek itt az erdélyi városok, másként miként tudna eligazodni ön, ha kedve támadna újraélni hadi élményeit? Mit kezdene azzal a városnévvel, hogy Targu Secuiesc? Az ön idejében nem létezett ilyen helységnév románul sem! Ha egyáltalán emlegették románul, szóban vagy írásban a színmagyar várost, akkor Chezdi Osorheíként jegyezték, ami nyilván a magyar elnevezés, romános kiejtéssel. Mai román nevét — Targu Secuiesc - a húszas években adták neki, bukaresti nyelvészek és közigazgatási emberek. Kézdivásárhely azonban joggal dobogtatja meg az ön szívét, tábornok úr. Itt öntötték Gábor Áron ágyúit, miként az előbb már emlegettem. Emlékezhetik ön a város sajátos építészeti jegyeire, az utcányi mégsem utca udvarterekre, amelyek közrefogják a nagy főteret. Az udvartereket egy-egy iparos céh mesterei lakták, portékáikat házuk előtt állították ki; ott árultak és dolgoztak egyidőben. Ezen a városon haladt át ön 1849 júliusában, midőn három napra „átlépett” Moldvába, Bereck városán és az Ojtozi-szoroson keresztül, hogy személyesen kémlelje ki az orosz csapatmozdulatokat, amelyekről riasztó híreket kapott. Visszafelé tartva Bereckben, ez akkor még város, a templom közelében kedves költő-fia várta, miként ezt feleségének szóló levelében ő írta meg. Magam is mindig idézem, ha arra járok, mintha a levél nekem szólna: „Bemmel Bereckben találkoztam, megálltam hintája mellett, s köszöntem neki, ő odapillant, megismert, elkiáltja magát, és kinyújtja felém karjait, én föl- ugrom, nyakába borultam, s összeölelkeztünk és csókoltuk egymást. »Mon fils, mon fils, mon fils« szólt az öreg, sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egressy Gábortól, hogy »fia ez a generálisnak?« Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt.” Egressy, a nagy színész feljegyezte, hogy Petőfi Sándor egész nap e találkozás hatása alatt állott, az öröm áthevítette a lelkét, versben beszélt, az ön beszédmodorát utánozta. Két nap múlva következett Fehéregyháza... 4. - Itt, vagyis a segesvári síkon látta ön utoljára a költőt. Megparancsolta neki, hogy vonuljon hátrább a csatatértől; katonaként jól tudta, hogy mekkora a veszély. Mások se látták ezután Petőfi Sándort. Sem élve, sem halva. Ha most állnék szemben önnel a varsói katonai múzeum termeiben, számot kellene adnom egy újabb legendáról a költő további életét illetően: a Barbuzinban feltárt állítólagos sírjáról. Megrendült tiltakozással tenném, beleborzongva. 82
