Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Kovács István: Mit jelent nekem március idusa?
Száz meg száz legenda született 1849. július 31-e után Petőfi eltűnéséről, haláláról vagy továbbéletéről. A sors talán azért tette ennyire titokzatossá a fehéregyházai drámát, azért nem engedi elnyugodni a fájdalmat, hogy a költő emlékezete soha ne öregedhessék meg. Porló csontok nélkül a költő csak a szellem halhatatlan világában található meg. Petőfinek nincs sírja, amelyre letegyük az emlékezés virágait, így a szívünkben kell helyet találnunk neki. Kutatott a halott Petőfi után magyar irodalomtörténész, román orvos (Culceriu doktor), még egykori csendőrtiszti nyomozó is (Dienes András). Minden feltárással tovább teljesedett a segesvári ütközet története, de sem a tömegsírokból, sem a magányos nyughelyekből Petőfi csontjai nem kerültek elő. Minden feltárás alkalmat adott arra, hogy jobban belevésődjék képzeletünkbe a segesvári síkság képe, a Sárpatak hídja, ahonnan a költő a csatát nézte, a huni kaptató, amely felé menekült. Egészen pontosan bele tudjuk rajzolni a tájba azt a magaslati pontot, ahol a cári tábornok állt, ahonnan vezényelt, és ahol az ön ágyúgolyója leterítette. Tüzéri remeklés volt az a célzása, tábornok úr! Még most is tele a környék lappangó ágyúgolyókkal. Egyet közülük a szobámban őrzök. Nem én találtam, hanem ajándékba kaptam az egyik július végi Petőfi-ünnepségen, Fehéregyházán, Gábos Dezső tanártól, Petőfi „helytartójától”, az emlékezés és az ünnepségek gondviselőjétől. Mindenki visz magával valamilyen emléket Fehéregyházáról, ha nem egyebet, egy körtefa zöldellő ágát. Nem lenne ennyire nyugtalanító a Petőfi-idézés, ha ismernék a sírját. Nem ivódott volna bele ennyire mélyen lelkűnkbe az a július végi nap, a vereség, amit nem is érzékelünk csatavesztésként, mivel az élő Petőfi társaságában a szabadság ügye legyőzhetetlen. Megtörhetné-e hitünket az örök életű Petőfiben egy orosz földön előkerülő csontváz, amely Petőfi jellegzetes farkasfogát mutatná? Elhinné-e ön, tábornok úr, aki csakugyan fiaként ismerte a költőt, hogy nem halt meg valahol Segesvár környékén, hanem oroszországi fogságában folytatta az életét? Meg lehetne-e győzni önt arról, hogy ebben a második életében Petőfi már nem tartotta magát magyar költőnek, hanem jámbor nyárspolgárként tengődött egy orosz postamesternő mellett, unottan morzsolta napjait, teljes tudatlanságban és érzéketlenségben arról, hogy forrón szeretett feleségével és féltett kisfiával mi történik a letiport országban? Itt, az ön tárgyi emlékei között ismernék fel igazán, hogy égbekiáltó bűnt követett el az orosz cár, ha Petőfi mégis Barguzinban fejezte volna be az életét. Tábornok urat nem kell emlékeztetnem arra, hogy milyen kegyetlen bosszúálló volt a cári hatalom. Ezért kellett önnek, Erdélyből menekülve, bulgáriai száműzetésben mohamedán pasává renegálnia. A kifejezés akkor nem volt szitokszó, így nevezték a nyílt áttérést a keresztény hitről a mohamedán vallásra. Bulgária akkor török birtok, a szultán az úr ott, de nem oly mértékben, hogy a cárral mit sem törődve, menedéket adjon önnek. Csak török hiten élő alattvalóját menthette meg a kiadatástól. Önről az orosz kémek nyomban megtudtak volna, ha nem renegál. Tudtak a lengyel felkelésben való vezető szerepéről, a bécsi barikádharcokról, két erdélyi hadjáratáról. Szinte azt mondanám: azért törtek be a Kárpátokba - a bécsi császár könyörgésére -, hogy kézre kerítsék a „legveszedelmesebb lengyel felforgatót”. Helyette az erdélyi sereg hadi levéltárát vitték magukkal. Mikor szülőfalumban, Uzonban a református templom portikuszánál márványtáblát szögeztek fel a szabadságharc helybeli katonáinak emlékezetére - több mint százan vettek részt a csatákban — és a neveket hiteles névsor alapján szerették volna felvésni a márványra, a jó uzoniak megkértek, hogy másolnám le 83
