Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)
sugallata volt rám hatással. Egy már-már árnyékszerű, csontvázszerű Don Quijote a Rocinante nyergében. Előttük valami folt a földön, akár egy tetem, ami egy kicsit - legalábbis bennem így csiszolódott tovább az élmény - rájuk hasonlít. Erről van szó. Rocinante és a lovasa, amint előre botladozva átlépnek önmagu- kon, meghaladják azt, ami elpusztul belőlük. Akkor ott, a kép előtt döntöttem el, hogy ha elkészülök a századvégi regényről szóló esszégyűjteményemmel, a kötet borítójára Daumier képét kérem Csordás Gábortól. Visszatérve a regény és a korérzés kapcsolatához: nem lehet eltekinteni attól, hogy az olvasó és a — mondjuk így - utólag bizonyíthatóan új korérzést hozó regény között ott van egy hatalmas, a saját korában csak ritkán áttörhető regényhalmaz: a divatot hordozó regény. A divat kifejezést nem pejoratív értelemben használom. De ezek a regények szigetelő réteget jelentenek, mert nem ásnak le - regényként - a korszak alapjaihoz. Ugyanilyen szigetelő réteget jelent az agresszíven hivalkodó recepció is, amely a regénnyel egyidőben megszólalva sohasem arról beszél, hogy egy-egy regény valóban új korérzést fejez-e ki, hiszen csak arról képes természetszerűen beszélni, hogy a saját teoretikus kódja felől mit fejez ki egy-egy regény. Elmondhatja ennek alapján, hogy ez meg az a regény képviseli-e az új korérzést, de ez nem változtat azon, hogy az idő dönti el, hogy az adott teória, amely értelmezett, dekonstruált, nyelvkritikai elemzést adott, egy- két-három-öt évtized múltán is (amikor már ismert lesz az, hogy mi volt az új korérzés) alkalmas lesz-e rá, hogy a saját kódjával igazolja, valóban mi fejezte ki az új korérzést, és mi nem. Ezek nagyon hosszan elnyúló folyamatok. Különben azt is nagyon sokfelől lehet megközelíteni, hogy mi is egy olyan új jelenség, amelyet hiteles korérzésnek nevezhetünk. Ma a megközelítésekben az egyik leggyakoribb terminus a posztmodern. Ezzel együttjáróan az, hogy a modernitás után vagyunk. Igen ám, de közben azt látjuk, hogy ezek a folyamatok sem lineárisak. Azt is látjuk, hogy milyen nehéz kijelölni a korszakhatárokat. Tanúi vagyunk, hogy a modernitás szellemében és formajegyeivel készült műveket megtermékenyítenek posztmodern elemek, és tanúi vagyunk, hogy evidensen posztmodern szerzők munkáiban megjelenik az, ami egyesek szerint a modernitás lezárulásával már a múlté. Mondd meg nekem, hová sorolható Joyce műve, vagy Broch Vergiliusa! Ransmayr regényvilága a modernitás alkonyának posztmodern kifejezése-e vajon, hogy a posztmodern felismeréseknek a modernitás érték- és formarendszerén át való modellizálása? Elhamarkodott a túlságosan éles határok megvonása. Ha majd a magyar posztmodernitásba beleszületett fiatalabb regényírók elkezdik a modernitásból „itt maradt” formanyelveket is alkalmazni (jól láthatóan már el is kezdték, Márton is, Láng is, Darvast is, Háy is), akkor mit kezdünk majd azzal az éles határvonallal, amit a nyolcvanas évek közepére húzott meg a teória? Ez mind válasz próbál lenni a korszellemmel való együtthaladással kapcsolatos kérdésedre. Nemrégiben újraolvastam Huizinga esszéjét a reneszánszról. Persze hetven év alatt jöttek Huizingát is meghaladó értelmezések, amiként ő is hol lelkesedéssel, hol bírálattal nézte Burckhardt reneszánszképét. De bizonyos szerkezeti analógiák azt hiszem, érdekesek. Például az, amit arról mond, hogy a művészet alapjaiban az állandóság és a folyamatosság sokkal nagyobb, mint a milyenségében. Azt mondja például, hogy az ábrázolás egyes formáiból, amelyben a középkor irodalma a csúcspontjára jutott, a reneszánszban valójában semmi sem halt el. Azt mondja továbbá, hogy a lovagi romantika uralma mélyen a 17. századba nyúlik át, és tovább művelik a pásztori formát még a 18. században is. Az allegória sem tűnik el, „másrészt pedig az ábrázolás mitológiai apparátusa 18
