Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Kovács István: Mit jelent nekem március idusa?
Beke György Bem apónál - odahaza li. - Ne lepődjék meg, tábornok úr, hogy elmaradva a múzeumot látogató zajos csoporttól, ebben a csendes sarokban egyedül állok ön előtt. Varsó katonai múzeumában rengeteg a látnivaló, hosszú időbe telik bejárni ezer lengyel esztendőt, még ennél is többet, hajdani hadi öltözetek, páncélok, kézifegyverek, zászlók, tábori sátrak között. És hány okmány kínálja magát olvasásra a falakon, a tárlókban! Viharos ezer esztendő zúgott át az Ön hazája fölött a Visztula két partján. Talán csak a mi magyar történelmünk hasonlítható hozzá, a Duna és a Kárpátok tájain. Egy lengyel csoporttal jöttem idáig: a második világháború legendás ellenállóinak, „honi hadseregének” veteránjaival és egészen fiatal iskolásgyerekekkel. Az öregek saját élményeiket idézték a hadi tárgyak láttán, a diákok számára láthatóan egybeolvadtak a századok, egységben szemlélték, érzékelték mindazt, ami Lengyelország megannyi megtiprása, háromszori szétdarabolása ellenére is, egység maradt mindig. A képzeletben és az emlékezetben nincsenek merev időhatárok, földrajzi választóvonalak: a szellemi nemzet feloszthatatlan. Ha bemutatkozom ezeknek a lengyel veteránoknak, vagy csak elárulom valamivel, hogy magyar vagyok, talán ugyanaz a jelenet ismétlődik, mint két nappal előbb Katowicében. Romániai íróküldöttség tagjaként időztem lengyel földön. Egyik erdélyi román író elég jól tudott magyarul és szívesen is beszélt velem anyanyelvemen. A sziléziai bányák fővárosában, a tízemeletes új szállodában - a város legnagyobb része a háborús pusztítások után épült fel újra - a liftkezelő, egy hórihorgas férfi, hetven felé járhatott, fülelni kezdett magyar beszédemre, és mikor megérkeztünk az ötödik emeletre, velünk együtt ő is kilépett a liftből. Fölém hajolt, egy fejjel volt magasabb nálam, megszorított, és azt mondta, szép magyar kiejtéssel: — Drága magyar testvérem! Megtévesztett a tökéletes magyar kiejtése: — Ön... magyar?- Csak lélekben, drága barátom. A maga népe mentett meg engem. A maga országa adott menedéket. Megmagyarázta. Közben állt a lift, csöngettek érte, de a hórihorgas lengyel nem törődött a türelmetlenkedőkkel. Régóta nem találkozott magyarral. Lengyel katonaként, 1939 őszén, az összeomlás napjaiban, kicsiny csapatával átvergődött a Kárpátokon, az akkori magyar-lengyel közös határon. Megadták magukat a magyar határvadászoknak. Azok nem fogságba ejtették őket, hanem úgy viselkedtek velük, hogy bajba jutott testvérrel sem lehetne különbül.- Teljesen szabad voltam a maga hazájában, drága barátom. Losoncon laktam a háború végéig. Ott tanultam meg magyarul. Ott szerettem meg a magyar népet. Szinte fájt hazajönnöm, dehát mégiscsak ez az én országom. Hányán lephettek volna meg hasonló vallomással a múzeumot látogató lengyel veteránok közül? Tábornok úr, bizonyára hallotta, hogy akár százezerre 78
