Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Kovács István: Mit jelent nekem március idusa?

tehető azoknak a menekülteknek a száma, akik az Ön szülőhazájából áramlottak át a korabeli Magyarországra, s vagy ott maradtak, a nemzet védelme alatt, mindaddig, amit függetlenségét szintén elveszítve, a magyar állam is védelemre szorult a német seregekkel szemben, vagy tovább mentek Nyugatra, a szerveződő lengyel emigráns hadseregbe, Anders tábornok táborába. Mert az Ön népének hadi története, miként valaha az Ön sorsa is, tábornok úr, gyakran alakult a lengyel határokon kívül, azoktól néha nagyon távol... Ez a múzeum is tanúsága a hányatott lengyel történelemnek.

Magamban voltam és némán szemlélődtem. A múzeumi népek nem ismerték fel bennem a háláját ön elé idehozó kései magyart. A romániai írócsoport ezt a napot Gdanszknak szánta, a második világháborút kirobbantó Danzignak, amelyet mi, magyarok, Balassi Bálint után nevezhetünk Danckának, „az tenger partján, Óceánum mellett”. Ez a nap megmaradt nekem Varsóban, és itt a katonai múzeumnak. Tábornok úr, az ön kedvéért szívesen lemondtam az Északitenger látványáról. Jó, hogy így történt, s egyedül maradtam; zavart volna bárki, feszélyez, mivel ez a találkozás csak reánk, kettőnkre tartozik igazán.

Román írótársaimnak a katowicei öreg liftest is nehezen tudtam megmagyarázni. Nekem, a romániai magyarnak mondott köszönetét Horthy-Magyarország oltalmazó barátságáért; Losoncot emlegette, ahol megtanult magyarul, ez meg most egy harmadik országhoz tartozik, ahol a bennszülött magyarok is kezdik elfelejteni a lengyel liftes lelkében megőrzött nyelvet.

Nemcsak az Ön idejében volt végzetesen összekuszálódva a történelem, tábornok úr!

Magyarul tudó erdélyi román írótársam azt kérdezte tőlem a különös katowicei epizód után:- Kicsoda neked ez a lengyel férfi?- Hirtelenében nehéz lenne megmagyaráznom.- Úgy ölelgetett, azt hittem összeroppantja a csontjaidat. Mintha közeli rokonod lenne, vagy régi jóbarátod.- Hiszen valóban az, rokonom. Csak éppen nagyon rég találkoztunk, arra sem emlékszem, mikor.

— Ugyan, milyen ágon lehetne rokonod?

Tábornok úr, ne haragudjon meg érte, de belekevertem önt a családfámba:

— Régi ág ez, visszamegy egészen Bem Józsefig.

— A tábornokig?

— Hozzá. Bem apóig.

Komoran elhallgatott. Többé nem hozta szóba önt. Megértettem a hallgatását. Viszonylag fiatal, ő a román iskolákban már úgy tanulta, hogy ön az erdélyi románok halálos ellensége volt. Egyenesen ellenforradalmár. Milyen egyszerű a torzítás logikája, csak egy hamis kiindulópont kell, a többi következik magától. Ha ugyanis Erdélyben egyetlen forradalom és szabadságharc volt 1848/49-ben, ez pedig Avram láncú móc felkelése a magyarok ellen, akkor a másik mozgalom, fegyveres harc, a Kossuthé, a Petőfié, a Bem Józsefé csak ellenforradalom lehetett. Ha ön, tábornok úr, a Kossuth katonája volt, akkor nem lehetett forradalmár, csakis ellenforradalmár. Román történelemkönyvek a hatvanas évektől így vésték be ezt a tudatokba, az elemi iskolától az egyetemig.

Hallom — éles belső hallással — fájdalmas dohogását: elfelejtették Erdélyben a brassói bevonuláskor, 1849 kora tavaszán kiadott szózatát, amelyben békességre és összefogásra hívta fel a háromnyelvű várost, egyben egész Erdélyt?

„Magyarok, románok, szászok, nyújtsatok egymásnak testvérileg kezet, tá- voztassatok magatokból minden gyűlölséget, és boldogok lesztek!”

79