Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)
Elmesélni az éber álmaimat az emberek hely nem találásairól úgy, hogy abban tettenérhetó' legyen valami a világ hely nem találásából is.- Hogyan érzed, érzékeled a regény „teherbírását”? Terhelhető-e még tovább? Bírja-e az idővel való versenyfutást? Mennyire hagyomány a regény, s mennyire lehet az új korérzés kifejezője? Mintha elmozdulást is jelentenének újabb regényeid. Legutóbb „nyilvánosan” 1992-ben beszélgettünk, - akkor az irodalom helyzete, intézményrendszere került előtérbe mindkettőnk számára. Aztán másoknál is, Nálad is a dolgozószobába való bezárkózás következett. Be lehet-e zárkózni valójában is a dolgozószobába - a regénybe?- A századvég már tudomásul vette, hogy a változás egyik új hívószava a felgyorsulás. A változások tartalmára is kihat, hogy nagyobb sebességfokozatra kapcsolódnak rá a folyamatok. A regény a története alatt mindig változott. Most ezek a változások is felgyorsulnak. Vannak regények, amelyek egy régebbi korérzés hullámain születnek. Vannak, amelyek a régi és új korérzés metszéspontján. Vannak, amelyekben már egy új korérzés lüktet. Az egyik kérdés az, hogy esztétikai értékét, szellemi hatását tekintve van-e különbség a „búcsúzó”, az „átmeneti” és a „szeizmográf’ regény között. Szerintem — hogy a huszadik századi példáknál maradjunk - Az eltűnt idő nyomában „búcsúzó” regény, A per és A kastély „szeizmográf’ regény. De, ugye, nem lehet esztétikai értékük, olvasói hatásuk szempontjából különbséget tenni közöttük. A másik kérdés az, hogy egy-egy regényről csak a megszületése után jóval késól)b, néha fél évszázad után derül ki, hogy az új korérzés kifejezője (volt már a maga idejében). Gondoljunk a múlt század végi kismesterekre... Másrészt gondoljunk arra, hogy hány regényt kiáltottak ki az új korérzés hírnökéül (akár az elmúlt két-három évtizedben is), és máris feledésbe merültek. A korszakok ér- tetlenek. Ezért is olyan komikus a különböző elméleti műhelyek hegemóniára törekvése és küzdelmük ítéleteik megfellebezhetetlenségéért. A Don Quijotét a saját kora a lovagregény és a pásztorregény egyvelegeként fogadta. Nekünk meg olyan kályha, ahonnan — bármiképpen vélekedünk évszázadok óta a regényről — el kell indulnunk. Kafkáról senki sem gondolta a húszas években, hogy benne a negyvenes-ötvenes évek holocaustélménye és koncepciósper-világa is megelőlege- ződik. A nyolcvanas-kilencvenes években különösen olvasottak lettek a regény haláláról szóló jóslatok. A legismertebb, sokak által citált, Ciorané. Volt oka a szkepticizmusának. A szellem legjobbjai előtt feltárult egy szakadék, amely a művészet, az irodalom, a regény útján keresztben áll. Az elmúlóban lévő két évtized mint az őszi eső permetezte ránk a regény legkülönbözőbb formaváltozatait, amelyekről egyrészt teljes joggal elmondható volt, hogy a hagyományos értelemben véve már nem regények, másrészt azonban elmondható volt az is, hogy revelálják azt a kényszerű-természetes változást, amelyen — amiként a történelem formaváltozásai, illetőleg a művészet formaváltozásai is végbemennek - a regénynek is át kell verekednie magát. Volt-van egy harmadik mozzanat is, amit ma már jobban láthatunk, mint fél évtizede, amikor Cioran nekrológja elhangzott a regény felett. Minden megrendítő változás idején rendkívül sok a talmi, a hivalkodó, a „neofita” változat, amely azt hiszem, a világirodalomban is, nálunk is, szeretne a „visszavonhatatlan újdonság” köntösében jelentkezni. Két éve láttam a Musée d’ Orsay-ben Daumier Don Quijote képét. Elementáris hatással volt rám. Talán nem is a festői nagyság okán, habár Daumier azért, ugye, nem akárki. Ha szabad ezt a lejáratott fogalmat használni, a kép 17
