Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Csíki László: Petőfi szemfoga

Jókai folyton az asztalnál ült és dolgozott (írt ugyanis), és kopaszodott. Munkához levette okos koponyájáról a pepit. De aztán délutáni álmát alvó Sándorunkra „szívem Juliskával” rázárta az ajtót, amikor Bécsból visszatért a delegáció, féltek, botrányt csinál, a krakélere! Késó'n ébredve, az erkélyről kiabálta utánuk, hogy soha nem bocsájtja meg nekik, amiért berekesztették, kihagyták.

Ez érthető volt. És roppant tragikus. A szabadságharc maga: nem. Az hősi legenda volt, tananyag, az Egy gondolat bánt engemet... vagy a Talpra magyar (címe szerint: Nemzeti dal). Utóbbiból is legfontosabb talán az, ahogyan a sajtót lefoglalva kinyomtatták, majd felolvasták a Múzeum lépcsőjéről. A magasztosság foldközelisége, az eszmék köznapisága: az igen. Az nem a véletlen formája volt, hanem a tartalma, a veleje. Vásározó emberek mozogtak, lelkesedtek, áztak a márciusi szürke ég alatt. Biztosan kamásniig felkavarták a sarat. Azt mondták, kiáltva éppen: Egyenlőség, Testvériség, Szabadság. Ez igen, ez jól volt fogalmazva, és magyarra fordítva. Ezt kellett volna látni. Szívesen elkiáltottuk volna velük, jó száz évvel később ugyanazt.

Belegondolva: senki ellen nem szólt volna, éppen csak jólesik kimondani az oroszlános emlékműnél, a parkban. Titkos, veszélyes ereje lehetett a jelszónak mégis: néhány diákot bebörtönöztek érte. Ha ők maguk nem is, a rendőrök, a bírák tudták, miről szól, és éppen ki ellen. Létezik valamiféle felnőtti konvenció, cinkos egyezség hatóságok és lázadók között, mely szerint vannak hatóságok és lázadók, rabok és hatalmasok, urak és szolgák? Felosztva a világ, s csak bele kell tanulni. A gyerekek hatalma éppen a tudatlanságukban — ártatlanságukban? - rejlik.

Emblematikus volt az egész, kivonatos: arckép a pénzérmén. Ha egy érmét kellő távolságra tartunk a szemünktől, a teljes Napot eltakarjuk vele.

De miért is van az, hogy ha hajdani hős szerepébe képzeltük is magunkat, Petőfit senki gyerek nem játszott? Nem a tekintélytisztelet miatt, lefogadom. Istent sem a tekintélye miatt tisztelik és félik. Tekintélye a királynak, koronként a tudósnak, a költőnek van. Petőfi nem költő volt nekünk. Bronz arckép volt egy el sem készült érmén. Akkor még nem tudtunk a szemfogáról. Most pedig nem is akarom, hogy megtalálják.

Fiatal felnőttként, mire a kölcsönös önvallomásokig eljutottunk, alig bírtam elhinni, hogy egyik börtönből szabadult ismerősöm csak azért „ült”, mert társaival együtt megkoszorúzta egy éjjel az oroszlános emlékművet a parkban. Csakhogy 1956 októberében tette ezt. Nem mindegy ám, mikor merül fel bennünk, mikor bánt egy gondolat, és mikor mozdulunk érte.

Petőfinek szerencséje volt - mondogattuk még kamaszosan -, hogy éppen akkor élt. Node, az is jelent valamit, hogy éppen akkor élt egy Petőfi. Nekünk nem volt alkalmunk forradalmárrá lenni, és nem is voltunk forradalmárok. Mi csak nyulat kergettünk a temetőkertben, és fehér zászlót lobogtatunk a hátsó udvarokon. Vannak bizony csökött korok, amikor a gyerekek szílvaízes puliszkát esznek ünnepi asztaloknál.

Megtörténhet azért, hogy ha Petőfihez, mint forradalmi alkalomhoz és fegyverhez nem is, példájára a versekhez eljutottunk. Sokan írtunk, félanalfabéták is. Mert csökött volt a kor, és mert csak a vers volt az „alkalom”. Én még felnőttként is Petőfit „használtam”, hogy lázadjak vele. Bús lázadás volt, lankadt lelkesedés. Talán mert a tanított és megkövetelt lelkesedés gyanúsnak tetszett már. Az írás legalább annyira szólt őróla, mint a lázadásról. Csapdába estem: kívüle elképzelni sem bírtam a forradalmat. Legfennebb mint ürügyet, érmét, alkalmat. O meg a saját csapdájába esett: költőként elhitette velem, hogy éppen olyan egy62