Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Csíki László: Petőfi szemfoga

szerű, köznapi, mint amilyennek látszik, s ahogyan tanították. (Ezért az elhitető erejéért szerettem meg később.)

Azt hinné az ember, minél keményebb egy diktatúra, annál erősebb vele szemben az ellenállás. Tudjuk viszont, akik benne éltünk, hogy nem így „működik” a világ, nem Petó'fi-logika szerint. Ez van akkora tapasztalat, hogy azóta is tépeló'dhetünk rajta s a magunk szerepén. Ami úgyszintén lankasztja a hevületet. Utóbbi forradalmaink is „békésen”, „bársonyosan” zajlanak, katarzisért megint a múltba kell fordulnunk, vissza. A kérdés számunkra többnyire az: alkalmasak vagyunk-e még a drámai megtisztulásra? Vagy elvástak a képességeink a megalkuvásokban, elpuhultak a bársonyokon, forradalmainkban, rendszerváltásaink közben.

Lelkesedünk 48-ért, de csak távolról megint, idegenül. Mondhatni, így természetes. A múlt elmúlt, hagyjuk is meg a maga helyén. Folyamatos lázban nem lehet élni, az ökölbe szorított kéz nem alkalmas a munkára. Magyarázatunk van kéznél ezer. Egyre „ébresztgetjük”, „ápoljuk” mégis a hagyományt. Valójában kényelmes művelet ez, s némiképp fennsőbbséges is. Mi, ugye tudjuk, és megengedhetjük magunknak az ébresztést, az ápolást, válogathatunk kedvünkre események, hősök között. Meglehet, hogy koronként vásárra kell vinnünk a bó'rün- ket 48-ért, az eszméiért (Egyenlőség, Testvériség, Szabadság), leggyakrabban azonban az eszméket visszük vásárra inkább. És aztán ez ellen lázadunk, a másolat, a torzított lenyomat miatt, és nem az eredetiért.

A múlt időnként megáll, egymásba torlódnak az eseményei, de leginkább el- fódik az effajta ünnepi katasztrófáknál szokásos egymásbacsúszások, a ráülepedett szándékok, emlékek és persze az újabb, a valóban hétköznapi események: az életünk. Kormos üvegen át nézünk, vagy farkasvakon.

Magyarországra telepedve, egy borozó ablakában megpillantottam a márciusi Tizenkét pontot. Fáradtságtól túlérzékeny szemem elsőként az „Unió Erdély- lyel” képtelenné vált követelését kereste a sárgás, ünnepi-alkalmi másolaton. De azt takarta a barna ablak alsó széle, vagy talán lemaradt a nyomtatáskor valamely új Landerernél. Dühömben is értettem ezt az elhallgatást, vagy rejtezést. Tudtam, hogy ami számunkra hősiesség volt 48-ban, az szomszédos, azaz „együttélő” népek számára elborzasztó lehet. A mi hőseink azokat elnyomták. A mi dicsőséges hadjárataink: számukra foglaló háborúk. A mi magyar öntudatunk nekik nacionalizmus. És viszont. 0, nem a múltbeli alkalmak igazságtartalmáról van itt szó - mondtam magamnak a borozó előtt -, hanem mai magunkról. Valójában arról: tudjuk-e, mit ünnepelünk?

A kocsmai másolat, a jelenkori levonat körvonalai, színei elcsúsztak, elke- nődtek, noha nem fakultak. Az már csak a véletlen műve lehetett, hogy odabent a főkínálat az „Ezeréves Magyarország emléke - nagyfröccs” volt. Az emléke, nem egyéb. Az utóíze.

Törhetjük a fejünket — habár ünnepi ajzottságban, ha törjük is, csak a falakon hogy mit ér, mire való a mi negyvennyolcunk - amelyből, ugyebár, nem engedünk. Nemcsak a századok raktak fényszűrőket a ragyogására, hanem más népek, optikák is. Ha az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság művét és emlékművét — ha másért nem, megalkotói származása miatt - az európaiság megkísérlésének, akár megvalósulásának tekintenénk is szebb álaminakban: a környező szenvedő ellenfelek egyértelműen nemzetinek nyilvánítják, és akként igyekeznek rombolni. Önmaguk védelmében, vagy legalább utólagos, visszavetített szándé63