Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)

Film, Színház, Muzsikához kerültem. Fiatal házasok voltunk, a lányom akkor fél esztendős. A szerény fizetésből - Zsuzsa is dolgozott - éppen csak fent tudtuk tartani a családot. Viszont az akkori helyzetben színházi kritikát írni szerencsés parkolópálya volt. Csakhogy én nem értettem hozzá. Hajnalig olvastam. Hajnalig dolgoztam. Egyetemre nem jártam, később a hatvanas években levelező tagozaton elvégeztem néhány félévet, de abbahagytam. Szóval meg kellett tanulnom a világ drámairodalmát. Megtanultam a magyar színháztörténetet. Forgattam Ambrus Zoltán, Kosztolányi, Kárpáti Aurél, Illés Endre színházi kritikáit. Rengeteg színházi próbára jártam. Belevágtam néhány köz- és önveszélyes dologba is. Aczéllal már ötvennyolcban megismerkedtem, illetve a rosszallásával, amivel a lap főszerkesztőjét „jutalmazta” egy-egy írásomért. Számomra ez rövidebb szerkesztőségi szilenciumokkal is járt. Kidobni csak egyszer akartak. Aczél állítólag ordítozott, amikor a Varsói Színházi levelem (Mrozek és Albee dicséretével) az akkor még eltiltott Sinkovits Imréhez címezve megjelent. Én írtam Magyarországon először Bulgakovról hatvankettőben. Nem kis botrányt okozott a Godot- ról írott kritikám. A Szegénylegények későbbi diadalmenetét a napilapkritikákat megelőzve - ott vártak, latolgattak - a hetilapkritikám nyitotta meg. Ma már szinte hihetetlen, de a Szegénylegények dicsérete akkor még olyan kockázatos volt, hogy Jancsó, aki tudta, hogy én írok a filmről, azt is, hogy mit írok, bejött a szerkesztőségbe és kérte, hagyjuk ki azt a részt a kritikából, ami a koncepciós perek technikájára utal.

Ezt azért mondom el, mert a hatvanas évekről még mindig sok a nosztalgiázás, másrészt, hogy milyen lázasan vetettem bele magam abba a munkába. A színdarabírásba is. 1961-ben két bemutatóm volt, az első Pécsett, a másik a Jókai Színházban. A pécsi bemutatóra úgy került sor, hogy három jeligés pályamunkát küldtem be az országos drámapályázatra. Az egyik darab ötvenhatról szólt. Már nem emlékszem, hogy az elnöke vagy az egyik tagja volt-e a zsűrinek Katona Feri, aki akkor a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója volt, s mint a bátyám osztálytársa hajdani jó ismerősöm. Azt mondta: Iván, egyértelmű, hogy megnyered a pályázatot, de az ’56-os darabot el kell dugni, meg a Kölcseyt is, mert „tabutémák”. így nyertem a harmadik darabbal, Az R. 34-es repülőjárattal, amit Pécsett színre vittek. A harmadik bemutatómat a Nemzeti Színház készítette (volna) elő hatvannégyben az Odry Színpadon. „Tartalmi” okok miatt halasztódtak a próbák, végül nem is került sor rájuk. Akkor úgy éreztem, hogy a mondanivalóim előtt lezárult a színpad. Ez nem volt így, mert sor került hatvanhétben a számomra legkedvesebb drámám, a Tiszaeszlár igen kedvező visszhangot hozó bemutatójára, a Thália Stúdió az egyik legjobb évadjában, hatvankileneben eljátszotta a Kvartettet, s újra Pécsett 1973-ban bemutatták Az áldozat hegyént. Ez lett az igazi búcsú. A magyar színház akkoriban egészen más irányba ment, semmint hogy össze tudtunk volna találkozni.

Visszatérve, az Odry Színpadon befulladt előkészületek után hatvanötben gondoltam egyet, és a Negyedik tanú című drámámból hetek alatt írtam egy kisregényt. A Magvető rögtön visszadobta, Kardosék állítólag botrányosnak tartották a témát. Odaadtam a Szépirodalminak. Vártam. Egyszer csak Vécsey Irén, aki az egyik főszerkesztő volt, üzent. Elolvastuk, mondta, ez így rövid, nem jöhet, de Illés Endre küld egy szerződést. Vagy írjak hozzá még egy kisregényt, vagy írjak egy új regényt. Új regénybe kezdtem, két évvel később megjelent. így lettem regényíró.

Azt kérdezed, mi számomra a regény? Valami mindig változó. Ami állandó, az éppen ez a hosszú utazás a befoghatatlan nyomában. Felismerni és rögzíteni valamit egy szövegkompozíció terében-távjában az emberi élet mozzanataiból.

16