Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)
az értékvesztésből, a világalkonyból, Beckett az Én elveszésének nyelvi követhetetlenségével szembeforduló dacból. A befoghatatlan Tájból valamit befogni, ilyesmit jelent számomra a regény. Ezen az úton sok minden megkísértett. A tapasztalatlanságom is gátolt, a tehetségem jellege is. Ezen azt értem, hogy elég hosszadalmas volt a regényírói énem megtalálása. Talán a túlzott mohóságom is közrejátszott, ami a befogható világ szellemi birtokbavételére is sarkall, miközben azért megtanultam, hogy a regényíró számára milyen kevéssé érvényesíthetőek az olyan megközelítések, amelyeket átfogóaknak és rendszerezetteknek nevezünk. Negyvenöt éves koromig több műfajban használtam el magam. Akkor szakítottam radikálisan sok mindennel, amit addig csináltam. így lettem kétműfajú író. A regény és az esszé ugyanazt, a befoghatatlan világ befogási kísérletét célozza meg, de másképpen. Jótékony paradoxon, hogy habár eleinte úgy éreztem, az esszé számomra a gondolatgazdagabb, koncentráltabban szellemi, a regény pedig az érzékibb, a belterjesebb, végül is ez megfordult. A regény lett az - miközben megmaradt érzékinek és „belsőjáratúnak” -, amivel az ismeretlenben mélyebbre és messzebre juthatok. Azt hiszem, az sem véletlen, hogy egy-egy regényem befejezése után kezdek esszét írni. A regényírói útbejárásoknak keresem az összegezését. Egyszerűsítve, a regény inkább kalandozó, „előreutaló”, mint a visszatekintő, összefoglaló esszé. így történt ez a pályafordulatnál. Öt színpadi bemutató, három regény, több száz színikritika, jó néhány színházi és filmtanulmány után 1973 és 1976 között megírtam A futár című regényemet, s rögtön utána a tiszaeszlári perről szóló esszékönyvet. Azóta elsősorban regényírónak tartom magam, holott több esszékötetem jelent meg, mint regényem. Meg kellett írnom az újabb regényeimet ahhoz, hogy figyelmet kapjon néhány, a korábbiakból is talán időtálló. Engem évtizedekig inkább drámaíróként, színházi kritikusként, színházi lapszerkesztőként ismertek. Kulcsár Szabó Ernő - remélem nem veszi rossznéven, ha megemlítem — egy néhány év előtti levelében azt írta, hogy újabb munkáimról az idősödő Fontane jut az eszébe. Az összehasonlítás persze túlságosan kedvező számomra, ő talán arra akart utalni, hogy a saját korában Fontanét is színházi embernek-írónak tartották sajátos életútja miatt, mielőtt regényíróként elismerték. Tizennyolc-húsz éves korom óta regényírónak készültem — volt is két-három félig-háromnegyedig megírt amolyan diákzsengém. Mégis elmondhatom, hogy véletlenül lettem regényíró. A véletleneknek különben elég nagy szerepe volt a pályámon. Novellával kezdtem a legrosszabb időkben, a legrosszabb körülményeim között, ötvenhárom-ötvennégyben. Tombolt a sematizmus. íróként abba születtem bele. Nem volt olyan szerencsém, mint néhány pályatársamnak, akik pedig csak egy-két évvel előttem születtek, nem szólva a négy-öt évvel idősebbekről. Közülük a legjobbak még negyvenhét-negyvennyolcig megmutathattak magukból valamit. Az igazán szerencsések Sárközi Márta Válaszának műhelymelegében a korszak legnagyobb íróinak a közelébe kerülhettek. Akkor én még gimnazista voltam. Aztán másfél évemet elvitte a Diákszövetség, ötven- től a sorkatonaság, onnan a börtön, a munkaszolgálat. Az ötvennégy körül indulók az Új Hang körül csoportosultak, a prózaírók közül Sánta, Galgóczi, Szabó Pista, Kamondy. Nekem is az Új Hangban jelent meg az első riovellám. Aztán jött ötvenhat, ami már a Műegyetemen lapszerkesztőként ért. Éppen a Forrósban írtam meg az akkori időimet, a forradalmi tizenkét pont október 22-i kinyomtatását. Novemberben megbetegedtem. Csaknem fél évig mozdulatlanul feküdtem. Ki tudja, nem ennek volt-e köszönhető, hogy szabadlábon maradtam. Ötvenhét májusában kalandos véletlenek sorozatában a 15
