Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Kovács István: Emlékérem (Magyarok és lengyelek Európában 1848-49-ben)

lengyel lázadók és a görög katolikusok. Minden más tárgyban hajlandó engedni...”10 11

1849. május 1-jén Henryk Dembinski altábornagy útban Kassára, ahol a szerveződő északi hadsereg parancsnokságát szándékozott átvenni, Hidasnémetiről a krakkói ágensének jelentésére utalva az alábbiakról tudósította Kossuthot: „Azok között az iratok között, miket az elnök úrnak küldök, van egy kis cédula, amelynek értelmével nem tudok mit kezdeni, ha ugyanis a tartalma igaz volna, márminthogy az oroszok Krakkóba készülődnek, nincs mit csodálkozni azon, hogy az osztrákok Duklánál gyűjtik össze erőiket. Éppen emiatt kérem, minél gyorsabban zárja le Komáromnál a dolgokat, mert előfordulhat, hogy mielőbb Magyarország közepén lehet szükség a hadseregre.”11 Ez az első híradás az orosz intervencióról, s nem csupán a diplomáciai előkészületekről, hanem a csapatmozgásokról is.

Jerzy Bulharyn ezredes a Felső-Magyarországon szerveződő egyik hadosztály parancsnoka az intervencióval kapcsolatos hírek kapcsán - május 13-án Lőcsén kelt s Dembinskinek címzett levelében - Anglia reálpolitikai érdekeire hivatkozva - kétségbe vonja azt, hogy az orosz betörés bekövetkezik: „De hiszen az lehetetlen, különösen Anglia esetében, amely ma is féltékeny pillantásokat vet a telepített gyárai révén oly gyorsan fejlődő Oroszország tengeri hajózására, amely megfojtja Anglia keleti kereskedelmét, nem beszélve az óriás ütemben növekvő flottájáról, amely előbb vagy utóbb veszélyes lehet Angliára nézve.”12

Jerzy Bulharyn, jóllehet végigharcolta az 1830-31-es lengyel szabadságharcot, részt vett az 1846-os krakkói felkelésben, tudhatta volna, hogy a nyugati hatalmak Oroszországgal kapcsolatos politikáját sohasem reálpolitikai, hanem pillanatnyi kényelmi meggondolások vezetik. Anglia is csak 1836-ban döbbent rá, hogy az 1830 őszén felkelt Lengyel Királyságot a győzelem reális esélyével támogathatta volna I. Miklós ellenében.

Amivel I. Miklós cár a Porosz Királyságot fenyegette 1848 márciusában, az 1849 júniusában Magyarország esetében bekövetkezett. A Porosz Királyságot ügyes diplomáciai lépésekkel szorította sarokba - kihasználva azt, hogy német liberálisok egy részén kívül voltaképpen senki se támogatta igazán Lengyelország helyreállításának eszméjét. Magyarországot, a Népek Tavaszának utolsó harcosát fegyveres túlerővel kényszerítette térdre, de segítségnyújtásába hosz- szabb távon a nagyhatalmi pozícióra törekvő Ausztria is beleroppant, s 1867-ben kiegyezni kényszerült Magyaroszággal. Ennek egyik előfeltétele az volt, hogy a német egységért folytatott harcból a Porosz Királyság kerüljön ki győztesen.

Elgondolkodhatunk azon, hogy a bevezetőben ábrázolt emlékérem forradalmi hidrájának fejei melyik három népet szimbolizálják. A lengyel és a magyar mellett a harmadik talán német. Az a német nép, amely az országa egységét demokratikus alapokon akarta létrehozni.

10 Feldman, 127.

11 Magyar Országos Levéltár (MOL) H 2 OHB 1849:6475.

'2 MOL R 23. 3. k. 98. sz.

44