Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Óhajtásaim (Kecskemét és népe 1848 tavaszán)
Iványosi-Szabó Tibor Óhajtásaim Kecskemét és népe 1848 tavaszán M-I.T Aegkoptak ünnepeink. A művirágoknál is élettelenebbekké és ridegebbekké váltak a róluk csokorba rendezett hivatalos szóvirágok. Olykor már szinte sértenek. Néhány évvel ezelőtt még egyfajta izgalmat is tartogatott számunkra március 15. ünneplése, mivel a kirendelt szónok szabadságfogalmával gondolatban szembeállíthattuk, mit értünk mi szabadságon, átéltük, suttogva felidéztük, milyen kiváltságok születtek a „feudál-szocializmusban” a régiek helyébe, mennyire aktuális ismét a „kárhozottak ősapáink” és a Petőfi által is megfogalmazott sok panasz, újból időszerűnek éreztük a „rabok tovább nem leszünk !” fogadalmát. Minap még joggal remélhettük, hogy ilyen-olyan formában és mértékben, de a négy dermesztő évtized után mégis ránkköszöntött valami hasonló, amiről ükapáink álmodtak. Most évről évre és napról napra nő csalódottságunk, és ismét egyre kényszeredettebbek nemzeti ünnepeink. Mindinkább meggyőződésünkké válik, hogy újból hiányzik a valódi szinkron. Joggal érezzük azt, más síkon mozognak az „ünnepi szónokok”, akik ismét egyféle politikai spanyolfalnak használják fel szennyeik eltakarásához nemcsak legmeghittebb ünnepeinket, hanem a hozzájuk kapcsolódó érzelmeinket is. Félő, hogy nem lesz ez másképpen a 150. évfordulón sem. Talán közelebb lehetne hozni felnőtthöz és ifjúhoz egyaránt legvonzóbb nemzeti ünnepünket, és ismét érdeklődést tudnánk kelteni iránta, ha a szóvirágok halmozása és a pártpolitikai célok árulgatása helyett a valódi eseményeket, az egykori hús-vér emberek tényleges gondjait és sérelmeit, reményeit és eredményeit idéznénk fel, ha nemcsak a kétségtelenül lelkesítő pesti eseményeket citálnánk kisebb-nagyobb torzítással, hanem a valamivel talán álmosabb, de ugyancsak az új társadalmat, az új jogrendet érlelgető és szorgalmazó vidéket is bemutatnánk. A sok lehetséges település közül e jeles évforduló alkalmával hadd idézzem fel, hogyan fogadta Kecskemét és népe a régóta várt és mégis alig hihető változásokat, miként tett hitet azok mellett, és milyen áldozatok vállalására volt hajlandó ezek érdekében. A már évszázadok óta „hírős” város a XIX. század derekán a maga több mint 40 ezer lakosával Debrecen, Pest és Pozsony után az ország negyedik legnépesebb városa volt. Saját birtoka ekkor már óriási, 67 ezer hold, amely egy járással ért fel, de további 80 ezer holdat bérelt hozzá. Vacstól Pusztaszerig, a Tiszától Izsákig és Kunszent-miklósig terjedtek azok a puszták, amelyeken a kecskeméti gazdák gulyái, nyájai és ménesei legeltek. Ma több mint tíz jelentős település virágzik ezen a megyényi területen. 45
