Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - „Álljon csak magában az író...” (Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László)
„Álljon csak magában az író Sándor Ivánnal beszélget Fűzi László- Iván! Regények, esszék és hajdani színművek szerzőiéként vagy ismert. Az utóbbi időben mintha teljes egészében a regény felé fordult volna a figyelmed. Az elmúlt két esztendőben két regényed is megjelent - s most is regényt fejezel be -, miközben nemrégiben terjedelmes esszéket is publikáltál Regényregény, illetve A regény jövője címmel. Önként adódik a kérdés: mit jelent számodra a regény; az olvasónak, a „teoretikusnak”és az írónak...- Október eleje van. Szüretre készülünk. Elhoztam a kérdéseidet a szőlőhegyre. Sokféle választ jegyeztem fel. Úgy vagyok velük, mint a regényírással: észreveszem bennük a magam változásait is. Évtizedeken át „ugyanaz” nézi „ugyanazt”, mégis elég sok minden átformálódik. Vannak, akik az ilyen változásokat nagyon hosszan, egyetlen regényen dolgozva élik végig. Észrevehetjük, hogy az a Proust, aki befejezi az Eltűnt időt, más, mint az, aki elkezdte. Nádas Péterről is elmondható ez az Emlékiratok könyve alapján. A változás feszültsége az egyik konstituáló eleme a regénynek. A regény ismeretlenjében való előrehaladás együtt jár azzal, hogy a belső erők felhoznak valamit az írói én ismeretlenjéből. Nem igaz, hogy Proust a dolgozószobájába falazva be magát kiiktatta volna a világot. Éppen hogy behozta a világot. A regényét megteremtve megalkotta a világ egy változatát, s közben megformálta a saját énjéből is azt, ami addig formátlanul várta az önfelfedezést. Ezek nagy példák. Mindenesetre a másik típushoz tartozónak érzem magam. Nem egyetlen regényben, hanem a munkák sorozatában történik az ismeretlenbe való utazás, és közben a magamban lévő ismeretlennel való találkozás. Talán feltűnő számodra, hogy a kettő együttesét így aláhúzom. Ezt nagyon fontosnak tartom. A nyelvteremtésben is nagy szerepét látom annak, hogy valami bennünk ismeretlen érzés és fogalom felfedezéséhez keres a regényíró szavakat. Nézd, az közhely, hogy minden regény expedíció, amelynek a végén egy, annak előtte még nem is sejtett, legalábbis át nem tekintett világba jutok el. Ugyanígy vagyok a regényutazás közben azzal a valakivel, aki a regényt írja. De ahogy befejezek egy regényt, nyugtalanul vágyom a következőre. A világban is, önmagámban is egy újabb szilárd pont megkeresésére. Persze a „befogás” kísérletének mindent uraló tétjét mindig az éppen munkában lévő regény adja. Kimondtam most egy szót, azt hiszem, közelebb jutottam vele ahhoz, hogy a kérdésedre feleljek ennek a szónak a kifordításával. A regény számomra az, ami a befoghatatlan világból megpróbál befogni valamit, mint a befoghatatlan élet komponáltan teremtett mintázata. Magas igény? Persze. Nincs mohóbb lény a regényírónál. A telhetetlensége a regény különböző korszakaiban különbözőképpen mutatkozott meg. Cervantes képzeletből, meséből, álmokból, korabeli kommunikációs divatokból „barkácsolta össze” a maga autonóm regényvilágát. Diderot meséből, iróniából, filozófiából. Flaubert a lélek mélyvilágából, Tolsztoj a történelem képeiből, szlavofil leikéből és az életmohóságából, Kafka a rémületből és abból a kínból, amivel őt az emberi összeroppanás átélése töltötte el, Broch 14
