Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Romsics Ignác: „Az emberiség érdekében” (Kelet-Közép-Európa forradalmai a XIX. század közepén)

és a Vajdaság elszakadásának lehetőségével, amit tárgyalópartnereik szerettek volna elérni, továbbra sem tudtak megbékélni. E kudarcok tanulságait levonva és a nemzetközi helyzet lehetőségeit reálisan értékelve döntöttek úgy a magyar politikai elit meghatározó körei 1867-ben, hogy kiegyeznek Béccsel.

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés az 1848-as magyar nemzeti követelések nagy részét teljesítette. A katonai határőrvidéket és Erdélyt újraegyesítette Magyarországgal, s Horvátországot is a Magyar Királyság részének ismerte el. A Magyar Királyság ezzel olyan félig független állammá vált, amelyet a birodalom másik felével az uralkodó személyén túlmenően a hadügyek, külügyek és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek kötöttek össze. Egyebekben a magyar állam teljes önállóságot élvezett, az államügyeket az országgyűlésnek és az uralkodónak felelős kormány irányította. A magyar országgyűlés által alkotott 1868-as nemzetiségi törvény ugyanakkor elutasította a nem magyarok politikai nemzetként, azaz egyenrangú partnerként való elismerését, s az 1849-es nemzetiségi törvényhez hasonlóan csak az alsó- és középfokú közigazgatásra is kiterjedő nyelvi és kulturális jogokkal ruházta fel őket. A magyar elit ez alól egyetlen kivételt ismert el, a horvátokét, akik nemcsak nyelvi-kulturális jogokkal, hanem széleskörű területi és politikai autonómiával is rendelkeztek, s ennek keretében saját országgyűlésük és kormányuk volt. Ez a rendezés, különösen, hogy részben be sem tartották, a nem magyar nemzeti mozgalmak többségét nem elégítette ki, s a nemzetiségi lakosság magyar nemzetállammal szembeni lojalitását érdemben nem csökkentette. A román és a szerb nemzeti mozgalmat különösen veszélyessé tette, hogy - eltérően a 19. század első felétől — a határ túloldalán immár saját anyaállammal rendelkeztek, s ezek vonzerejével Budapestről igen nehéz volt, ha egyáltalán lehetett, sikerrel versenyezni. A horvátok egy része továbbra is a Monarchia föderatív jellegű átalakítását, s ennek keretében a délszláv egység, illetve egy horvát királyság megteremtését szerette volna elérni. Szeparatizmustól mentesek a magyarországi kisebbségek közül 19. század második felében már csak a szlovákok és a ruténok voltak.

Eltérően az alapjában centralista magyar államszervezettől, a birodalom másik felében a föderatív elv érvényesült. Ez azt jelentette, hogy a történelmi egységek megmaradtak, s a tartományi országgyűlések a magyar megyéket jóval meghaladó lokális hatalommal rendelkeztek. Különbözött a két rész abban is, hogy az „osztrák oldalon” nem volt privilegizált államnemzet, hanem alaptörvény mondta ki az egyes nemzeti csoportok és a helyileg használt nyelvek egyenlőségét. A nemzeti kérdés mindazonáltal itt sem jutott nyugvópontra. Különösen a csehek elégedetlenkedtek, akik a magyarokéhoz hasonló különállást szerettek volna elérni, azaz a dualizmust trializmussá akarták formálni. Az osztrák-német és szudéta-német nacionalisták, s különösen a magyarok ellenállása, akik a délszlávok és a szlovákok hasonló jellegű törekvéseinek a megerősödésétől tartottak, azonban mindig megakadályozta ezt. A birodalommal szemben 1848-49-ben még lojális cseh nemzeti mozgalom így egyre inkább Oroszország felé fordult, és részben szeparatistává vált. A birodalmi államstruktúra és -gépezet szilárd támaszaivá váltak viszont a lengyelek, akik — miután a bécsi parlament nem nélkülözhette szavazataikat - Galíciában ahhoz hasonló önkormányzati jogokkal rendelkeztek, mint a horvátok Horvátországban. így, miközben a poroszországi és az oroszországi lengyelek különböző diszkriminációknak és brutális németesítésnek illetve oroszosításnak voltak kitéve, Galícia a lengyel szabadság és függetlenség irigyelt országává vált.

8