Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Romsics Ignác: „Az emberiség érdekében” (Kelet-Közép-Európa forradalmai a XIX. század közepén)
Az 1863-as lengyel felkelés Orosz-Lengyelországot sem a Népek Tavasza, sem a krími háború nem érintette. A nemzeti egység és önállóság eszméje azonban tovább élt a lengyel hazafiak körében. Az 1860-as évek elejére két nagy politikai platform körvonalai rajzolódtak ki. Az ún. fehérek, akik elsősorban a földbirtokos nemességre támaszkodtak, ragaszkodtak előjogaikhoz, s a nemzeti célok pillanatnyilag elérhető maximumának az 1831-ben felszámolt autonómia visszaállítását tartották. Az ún. vörösök viszont, akik diákok, fiatal tisztek és városi kézművesek közül kerültek ki, radikális társadalmi programot hirdettek (parasztok teljes felszabadítása, zsidók egyenjogúsítása stb.) és lehetőséget láttak a teljes függetlenség kivívására. A felkelés, melyet a vörösök kezdtek 1863. január 22-én, s melyhez a fehérek csak néhány héttel később és vonakodva csatlakoztak, 14 hónapig tartott. A városokat mindvégig az orosz helyőrségek tartották ellenőrzésük alatt, a felkelők az erdős és hegyes vidékek nyújtotta lehetőségeket kihasználva, gerillaháborút folytattak. A felkelők a régi Nemzetközösség valamennyi népét harcba szólították, akik közül a litván és belorusz parasztok elég szép számmal csatlakoztak is. Az ukránok azonban, akik valamivel előbb jártak a nemzetté válás terén, már nem érezték magukénak, és nem is támogatták a harcot. A lengyel felkelés hatékony nemzetközi támogatása ezúttal is elmaradt. A francia, brit és az osztrák diplomácia ugyan interveniált a lengyelek érdekében Pétervárott, s Párizs értelmisége rokonszenvtüntetéseket is szervezett, II. Sándor cárt azonban mindez nem rettentette meg. Annál kevésbé, mert Poroszország már a konfliktus kezdetén jelezte: szükség esetén kész segítséget nyújtani. Erre azonban semmi szükség sem volt, a cári csapatok 1864 tavaszára minden ellenállási gócot felszámoltak. A lengyelek harca társadalmi szempontból nem volt teljesen eredménytelen. A forradalmi nemzeti kormány ígéretei által kényszerhelyzetbe hozott cári kormányzat javította a nyugati tartományokban és Litvániában már 1861-ben bevezetett jobbágyfelszabadítás feltételeit, s 1864-ben a lengyel jobbágyokat is szabad emberekké tette. Nemzeti szempontból azonban csak az addig is érvényesülő oroszosítás politikájának még célratörőbbé formálásához szolgáltatott érveket. 1875-ben érvénytelenítették a breszti uniót, s szervezeti különállásukat megszüntetve a görög katolikusokat az ortodox egyház felügyelete alá helyezték. A litván, ukrán és belorusz területeken gyakorlatilag betiltották a lengyel nyelv használatát, s lehetetlenné tették azt is, hogy a lengyelek földbirtokokat vásárolhasanak. A későbbiekben magában Lengyelországban is megpróbálták a lengyelt az orosszal helyettesíteni. Egy 1885-ben kibocsátott rendelet előírta például, hogy az állami iskolákban a hittant és a lengyelt mind idegen nyelvet kivéve minden más tantárgyat oroszul kell oktatni. Az 1863-64-es harcok porosz területre nem terjedtek át. A 19. század utolsó évtizedeiben a poroszországi lengyelség ettől függetlenül ugyanolyan súlyos, ha nem súlyosabb diszkriminációknak volt kitéve, mint az oroszországi. A német nemzetállam 1871-es létrehozása után kiadott tanügyi rendelkezések értelmében lengyelül csak a vallást és az éneket lehetett tanítani, sőt 1901 után már ezeket a tárgyakat sem, hanem mindent csak németül. A lengyel nyelv és kultúra üldözéséhez járult a lengyelség demográfiai fellazítása német parasztok szervezett telepítésével az ún. keleti tartományokba. Ennek keretében 1908-tól a lengyel 9
