Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Romsics Ignác: „Az emberiség érdekében” (Kelet-Közép-Európa forradalmai a XIX. század közepén)
tartotta időszerűnek a lengyel egység hangoztatását. Ehelyett vagy a szláv kongresszus tanácskozó testületként való intézményesítését, s ezáltal egy államoktól független Szláv Internacionálé létrehozását javasolták, mint például Prágában, vagy pedig a birodalmon belüli galíciai és bukovinai lengyel-rutén területek lengyel vezetés alatti programját képviselték, mint például Kremsierben. A szárd királyság nyílt, s Franciaország burkolt támogatását élvezve az észak-olasz nemzeti mozgalom viszont a kezdet kezdetétől irredenta célokat követett. Bár a jövő Olaszországának belső struktúrájáról az olasz forradalmárok is sokat vitatkoztak, abban minden velencei és lombardiai egyetértett, hogy a Habsburg Birodalomból ki kell szakadni. Az egyesült olasz seregektől elszenvedett március-áprilisi vereségek hatása alatt a bécsi udvar kompromisszumot ajánlott. Készségét fejezte ki Lombardia kiválásának elismerésére, míg Velencének autonómiát ígért. Az olaszok azonban ezt kevesellték, sőt a nemzeti elv alapján Dél-Tirolt és Triesztet is maguknak követelték. Ezt viszont Bécs nem fogadta el, s 1848 júliusában, miután valamennyire rendezte erőit, Custozánál megsemmisítő vereséget mért az olaszokra. Az olasz nemzeti mozgalom legközelebb 1859-ben került olyan helyzetbe, hogy sikerre vigye minimális célját: az olaszul beszélők nagyrészének egyesítését az olaszok nemzeti államában. A magyar nemzeti mozgalom és a dinasztia viszonya minden más nemzeténél bonyolultabban alakult. A magyar országgyűlés kezdetben nem teljes elszakadásra, hanem a történeti magyar állam egységének helyreállítására, tehát Erdély és Magyarország újraegyesítésére, s a birodalmi kormányszervek helyett a magyar parlamentnek felelős független magyar kormány elismertetésére törekedett. Az ún. áprilisi törvényeket, amelyekben ezek az elképzelések konkrét formát öltöttek, szorult helyzetében az udvar elfogadta. A magyar forradalom ebben az értelemben teljes joggal tekinthető „törvényes” forradalomnak. A birodalom magyar és nem magyar fele közötti viszony számos kérdése, mindenekelőtt a magyar nemzeti hadsereg és a katonai együttműködés ügye, valamint a pénzügyek és a korábbi államadósságok kérdése, nem is beszélve két párhuzamosan működő külügyi szolgálat koordinálásának a nehézségeiről, azonban további tisztázásra várt. Ezekből a tisztázatlan kérdésekből már a forradalom első heteiben számos bonyodalom adódott, később a nyár végére pedig kibogozhatatlanul összekuszálódtak a szálak. A magyar forradalom másik nagy problémája a történeti ország lakosságának több mint felét alkotó nem-magyarok viszonya volt a Habsburg Birodalmon belül megalkotni kívánt magyar nemzeti államhoz. A legelmaradottabb kárpátaljai ukránok (ruszinok) kivételével ugyanis mindegyik nem magyar nemzeti közösség olyan kulturális és politikai követeléseket támasztott, amelyek a magyar hazafiak számára elfogadhatatlanok voltak. A szlovák nemzeti vezetők március 28-án tartott első gyűlésükön még viszonylag szerény igényekkel léptek fel. Mindössze annyit kértek, hogy azoknak a vármegyéknek, a gyűlésein, amelyekben ők alkotják a lakosság többségét, használhassák anyanyelvűket, továbbá, hogy ugyanezen vármegyék iskoláiban a szlovák nyelvet is tanítsák. A magyar kormány kérésüket a pánszláv agitáció megnyilvánulásaként értékelte, és elutasította. Következő, május 10-11-i gyűlésükön már sokkal messzebbmenő követeléseket fogalmaztak meg a szlovák vezetők. Ezek lényege Magyarország föderatív átalakítása volt a nemzeti elvnek megfelelően. A föderáció egyik politikai egysége Szlovákia lett volna saját nemzeti közigazgatással és közoktatással, továbbá nemzetőrséggel és nemzeti lobogóval. A szlovák nemzeti mozgalmat a magyar hatóságok ezt követően katonai ügyként kezelték, és eredményesen hatástalanították. 5