Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Romsics Ignác: „Az emberiség érdekében” (Kelet-Közép-Európa forradalmai a XIX. század közepén)

Május 15-17-i balázsfalvi gyűlésükön az erdélyi román vezetők olyan petíciót fogalmaztak, amelyben román iskolákat és milíciát, saját nemzeti parlamentet, továbbá képviseletet kértek maguknak a kolozsvári összerdélyi országgyűlésben. Egyben tiltakoztak Erdély és Magyarország egyoldalúan kimondott uniója ellen. Miután követeléseikkel a császár nem foglalkozott, a magyar kormány pedig elutasította azokat, a román vezetők is mindinkább magyarellenesek lettek, és radikalizálódtak. Rövidesen gerillaharcot kezdtek a magyar forradalom ellen, s abban reménykedtek, hogy Bécsre támaszkodva a Monarchián belül, de Magyar- országgal szemben egyesíthetik valahogy a román területeket, beleértve Erdélyt és a fejedelemségeket is.

Márciusi gyűléseiken a délvidéki szerb vezetők ugyanolyan mérsékelt követeléseket fogalmaztak meg, mint kezdetben a szlovákok. Április 8-án a budapesti kormány azonban ezt is elutasította, hangoztatva, hogy a szerbek elégedjenek meg azzal, hogy egy szabad ország szabad polgárai lesznek, ahol a „közszabadság közáldásában” „nyelv- és valláskülönbség nélkül” mindenki részesül, a „haza közéletének diplomatikai nyelve” pedig úgyis csak a magyar lehet (Kossuth). Erre válaszul május 13-i karlócai gyűlésükön, melyen az autonóm szerb fejedelemség küldöttei is képviseltették magukat, a szerb vezetők Josef Rajacic metro- politát „minden szlávok, szerbek és oláhok pátriárkájává” kiáltották ki, és bejelentették egy autonóm szerb tartomány, a Vajdaság megalakítását. Ez felölelte egész Dél-Magyarországot és Horvát-Szlavónia egy részét. A karlócai kongresz- szus emellett késznek mutatkozott arra is, hogy a szerb autonóm terület, valamint Horvátország és Dalmácia között szoros szövetségi viszonyt létesítsen. A karlócai kongresszus határozataira a magyar kormány katonai ellenlépésekkel válaszolt. Eltérően azonban a szlovákoktól, akiket könnyen „pacifikálni” lehetett, a részben katonailag szervezett szerbek eredményes ellenállást fejtettek ki. Néhány héten belül Dél-Magyarország lángokban állt.

A magyarországi nem magyar népek közül legmesszebbmenő követelésekkel a horvátok álltak elő. Március 25-i nemzeti kongresszusukon mindazt igényelték maguknak, amit a magyarok követeltek Bécstól: a horvát területek (Horvát- Szlavónia, Dalmácia és a Határőrvidék egy része) egyesítését, nemzeti hadsereget, a horvát parlamentnek felelős kormányt, tagjai közt egy saját külügyminiszterrel, horvát nemzeti bankot stb. Bár követeléseikkel az uralkodó nem foglalkozott, hanem az államjogi helyzetnek megfelelően a pesti kormányhoz utasította a horvát delegációt, sőt később a magyarellenes propagandát támogató Jellacic bánt is elbocsátotta, a horvát sabor júniusban a Magyarországtól való elszakadás és az Ausztriához való csalakozás mellett döntött. A magyar politikai gondolkodás történeti és közjogi meghatározottságával magyarázható, hogy a forradalmi kormány a horvátok szándékával szemben nagyfokú megértést tanúsított. Az augusztus 27-i minisztertanács olyan törvényjavaslatot fogadott el, amely széleskörű autonómiát adott a horvátoknak, sőt ennek elutasítása esetén felajánlotta a teljes elszakadást is, feltéve, hogy Fiume és környéke továbbra is magyar marad. A kocka azonban ekkor már el volt vetve. A magyar kormány döntése előtt egy nappal titkos bécsi futár érkezett Jellacichoz Zágrábba, akit arról tájékoztatott, hogy az udvar kész visszahelyezni hivatalába, és azt várja tőle, hogy seregével a rebellis magyarok ellen vonul, és helyreállítja a rendet Magyarországon.

A megerősödött bécsi reakció és a nemzetiségi törekvések harapófogójába került magyar forradalmárok 1848 szeptemberében heroikus önvédelmi harcba kezdtek. Előbb, 1848. októberében Jellacic seregét szorították ki az országból, majd 1849 tavaszán az egyesített osztrák haderőt. A Debrecenbe evakuált or6