Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Sándor Iván: Papírváros (regényrészlet)
lem és a kultúra annak előtte egybentartott. Valami elmúlt. Senki sem értette, hogy mi lépett a helyére. A szavak nem azt fejezték ki, ami történt, röpködve a szélben egymásnak ütköztek. Mindenkinek támadt elbeszélnivalója, és senki nem fogadta be, amit a másik mondott. Nem az ismeretek lettek hasznavehetetlenek, a tudás veszítette értelmét. Mi ez, - kérdezte Ruben -, valami elmúlt történet, vagy mi kerültünk előbbre az időben? Azt, amit hallott, mintha valaki megírta volna már régen. Ruben riadtan gondolt arra, hogy akár álmot, akár történetet hall, azt érzi, hogy a rengeteg elolvasott szöveg után mintha mindössze egy újabbat olvasna, amely a számára most már csak egyetlen lehetőség felé nyit utat, mint egy regény, amelynek, minthogy a kezdő sorait hosszú előkészületek után végre leírták, az összes többi felsejlő lehetősége megíratlan marad. Talán ez volna a hangzás, amit megtalált, annak a kifejezésére, amit átél? A minden hasadékba besurranó, a fülkagylójában összesűrűsödő, a hullámvölgyekbe megtelepedő zúgás, amely mint valami tartósító, amolyan balzsam az esőpermettel együtt a bőrére pereg? Egy teljes napon és egy teljes éjszakán át, alig tartva szünetet, gesztikulálva és kiáltozva beszélgettek. Túl akarták harsogni a hangokat, holott érezték, hogy a mindent elárasztó zúgás maga a nyelv, amely megszületik a számukra is. Végre, belefáradva abba, hogy mindent elmondtak egymásnak, amire képesek voltak, ám semmi sem hangzott el közöttük, azon túl, amit már tudtak, a római botladozva elindult. Visszamegy. Néhány könyvet talán meg tud menteni. Lehet, hogy már az új császárt is megölték, lehet, hogy a soron következő parancsot ad az újjáépítésre. A légiók mindenfelől érkeznek, minden irányba elindulnak. A tartományok lázadását, az idegen népek lázongását le kell verni, ilyenkor nem marad pénz, idő, elképzelés másra, csak harcra és harácsolásra. Róma még soká uralkodni fog más népek felett, a fantomhegemónia nincs ellentétben a pusztulással. A szakállát tépte a szél. A szeme lázasan fénylett. Ruben úgy érezte, hogy nem hallja, hanem olvassa a szavait. Marasztalta. Tartson vele. Ugyan hová? És te ugyan hová? Merre? Igen, merre? Nevettek. Ezek a hangok is belesimultak a szélzúgásba. Elvitte a sziklafalig, visz- szacsapódott. Támpont lett. Felvillantott a fellegek alatt a nevetés egy csíkot, ami akár a horizont is lehetett. A közlés minden kipróbált formájánál használhatóbbnak bizonyult. A megvilágító fényben Ruben megértette, hogy Jehuda Hanaszi mindent megtett, amit megtehetett. Azt nem látta, hogy a népe sorsa része csak a mindenre kiterjedő omlásnak, amelynek a kráterébe ő most bepillanthatott. Felálltak. Félfordulatot tettek, vizeltek. Nézték, ahogy a sugár elkeveredik a sziklák között az iszapos mélyedésekben felhabzó esővízzel. Elérkezett a búcsú ideje. Ruben arra gondolt, hogy mióta eljött Bét Seárimból, nem volt az életének órája, ami ne a búcsú ideje lett volna. Ugyan mitől búcsúzhat még? A szikár embertől, akinek a fejfedőjéről - egy ócska sisakból maga eszkábálta - csurgott a víz? Hová mennél? Hogy jutnál innen vissza a városba? Miért? Ide talán nem vissza kellett jönnöm? Azt hiszem, a legjobb az lett volna, ha bennünket is megölnek, mint azt a sok milliót és milliót. 9
