Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Sándor Iván: Papírváros (regényrészlet)

A saját tapasztalataimon túl ezért államférfiak, hadvezérek, kereskedők és hadifoglyok szóbeli közléseire is támaszkodom, de elsősorban a beszédeket és az emlékiratokat használom fel. Dolgoztam Vipstanius Messala, Plinius, Aufidus Bassus munkáiból. A nehézséget az okozza, hogy a különböző' szerzők másképpen adják elő az eseményeket. Például eltérőek a vélemények Nero testőrparancsnokának, Burrusnak a sorsáról. Fábius Rusticus szerint már kegyvesztett lett, mikor Seneca közbenjárására megtarthatta méltóságát. Mások arról tudnak, hogy Brutus helyére Caecina Fuscus került. Ennyire kétesek az események, még a legnagyobb dolgok is. Némelyek a bárhonnan hallottakat is bizonyosságnak veszik, mások ellenkezőre fordítják az igazságot és mindkettő tovább terjed az utókorra.”

Melengette a lábát a betűtengerből lett hamuban. Nem tudta eldönteni, hogy a szöveg a világot mintázza-e vagy maga is élet, amelynek sorsa van, feldereng és elhamvad.

Talált néhány ép deszkát, kihűlt vasszöget.

Ládát készített.

Belapátolta a hamuvá lett oldalakat.

Ráhelyezte a még olvasható lapokat.

Elásta a ládát a legalsó lépcsőnél.

Elindult a romok között.

Két nap alatt ért Ostiába. A hajó, amelyik elhozta, ott vesztegelt a szennyes öbölben, mintha csak őrá várt volna. Meredek szirtfalak félkörében lapult a kikötő, láthatóak voltak a valaha teraszos szőlőművelés maradványaiként a kifordult, rothadó tőkék. A vitorlás olyan magányosan ringott a vízen, mintha rajta kívül nem tartozott volna már egyetlen ép hajó sem a hatalmas flottához. Ruben leült egy sziklakőre. Délelőtt volt, de alkonyi fény húzott át az öböl felett, aztán az is eltűnt és sötét felhők érkeztek, eső permetezett. Mintha a világ peremén lett volna és évtizedek teltek volna el azóta, hogy útra kelt Szefforiszból. Utánakúszott, amit már másfelé is átélt, s mint rozsda marni kezdte a köveket.

Három nap, három éjszaka... Bekötözték a sebeimet... Utánad indultam a kikötőbe. De ez már nem kikötő.

Az egykori könyvtár egykori könyvtárosa érkezett meg. Letelepedett ő is a sziklára. Óvatosan felemelte égési sebekkel borított, gyolccsal átkötözött karját, átkarolta Rubent. A sirályokat leszorító szél az arcukba csapta a tengervizet. Szólhatnak végre valakihez. Hallgatta őket végre valaki. Ömlött belőlük a szó. A hangzása hozzádolgozta magát a viharzúgáshoz, eljutott a sziklafalig, onnan fölcsapódva az alacsonyan úszó sötét felhőkig, lezuhanva a hullámok taréjáig, amelyek a hullám törőkről visszavágódva az égtáj minden irányába továbbvitték a szavaikat. Ruben nem tudta, hogy amit hall, álom, történet, a könyvtáros is olvasta-e csak. Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, hogy vele történt meg, amit hall: egymást követték a császárok, ugyanazokon a lépcsőkön lépkedtek, ugyanott forgatták meg a tőröket a szívükben. A könyvtárak kapuit bezárták. Megszűnt az intézményekbe vetett bizalom. A lelkek eldurvultak. A szentélyek menekülőkkel teltek meg. A szenátus lépcsőin farkasok tanyáztak. A házak játéképületek lettek, a harcosok játékkatonák. Az egész világ elfért egy árokban, amely átszelte a földet, távoli vidékeket, idegen városokat falt a gyomrába. Szétrohadt, amit az érte8