Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Bálint Péter: Bizonyságtétel az írásról

hevít, fáradhatatlan nyugtalanság” —, szólítja meg mesterét Riviére, az 1907 februárjában írott legelső' levelében, a kamaszokra oly jellemző' szertelen rajongással és feltétlen hódolattal. Ugyanakkor a Claudellel folytatott levelezésében ugyanazt a szellemi igényességet és nagy-nagy műgonddal végzett írói „hivatás” — vagy „mesterséggyakorlást” is látnunk kell, mint aminek Gide tartotta a levelezést.

Lassan, az olvasó szeme láttára válik íróvá az álmait formába öntó', saját képzeletében megsokszorozott énjeivel viaskodó Alain-Fournier; s éppígy fokozatosan válik kritikussá a megformázatlan gondolataival, a sokáig kísértő Barres- hatással s az egyre markánsabbá váló ízlésvilágával számot vető Riviére, aki egyébként e barátságnak köszönhette élete hű társát, ugyanis Alain-Fournier húgát vette feleségül. Hol Alain-Fournier lázas beszámolói és olvasmányélményeiről, regényírásról szóló feljegyzései ejtenek rabul bennünket; hol viszont Riviere, a gyakorlatlan kritikus igézi meg az olvasót, annak ellenére is, hogy gyakorta bizonytalanul kapkod, s ha állít is valamit, néhány héttel később visz- szavonja, vagy módosítja, hiszen mindegyre a gondolat pontos és szabatos megformálásával bajlódik, az érveit árnyaltan kifejező „kritikus” jelzők megtalálásával bíbelődik. Az olvasó, a lapok százainak átbogarászása nyomán némelykor az egyikük, máskor a másikuk pártjára áll; nem hűtlenségből, nem a pillanatnyi együttgondolkodás hatására, még csak nem is érzelmei változékonysága okán, pusztán csak a két személyiségét, hivatását és boldogságát kereső kamasz iránt érzett szimpátia, szeretet és tisztelet fordítja mindig valamelyikük oldalára, hogy a kötet végére mindkettőjük titkába beavatottnak s a folyamatos párbeszéd részesének érezze magát.

Bár nem is egy valaha szebb napokat megélt írót ma már inkább csak kiterjedt levelezése okán tartunk nagyra, Voltaire igazán jó példa erre; nem is egy híres író levelezését, mint például a Flaubert-ét, egyenlő értékűnek véljük életművük többi darabjával; mégis van abban valami megfontolásra méltó, amit Maurice Blanchot állít a „napló csapdájáról”, s amit igaznak vélhetünk olykor bizonyos levelekre is. „Az írás látszata, s olykor az életé is, amit az írás nyújt, a picinyke menedék a magány ellen, amit ad, ... s az a törekvés, hogy örökkévalóvá tegyük a boldog pillanatokat és ugyanakkor az egész életből egy erősen összefogott, szilárd tömböt formáljunk, önmagunk ellenében, s végül az a remény, hogy - egyesítve az élet jelentéktelenségét a mű nemlétével -, felmagasztalhatjuk a semmi életet a művészet alapos megtévesztéséig s a művészet tudósít majd az élet egyedüli igazságáról -, ezen különböző motívumok egybefonódása teremti meg azt a látszatot, mintha a napló az üdvösség megvalósulása lenne.

15 Maurice Blanchot: Le journal intime et le récit, In: Le livre á venir, Ed. Gallimard, Idées nrf, 1971. 275.

38