Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Bálint Péter: Bizonyságtétel az írásról

érzett vonzalmukat, s éppen a viszontválaszon töprengés ad újra eró't és hitet a számára? Nem. Mindenesetre már az első pengeváltás meggondolkoztatja mindkettőjüket. Hogyan tovább? Van-e egyáltalán értelme két ennyire különböző és egymástól minden tekintetben eltérő kamasz közötti levelezésnek? Minden bizonnyal ilyen s ehhez hasonló kérdések sorozata fogant meg Alain-Fournier fejében, ám nem sokáig mérlegelt és habozott, rögtön magyarázni kezdte bizonyítványát, melyet a másik állított ki róla, s levelek sokaságán keresztül ecsetelte Dickenshez, Nervalhoz és más „szenzibilis” írókhoz fűződő bensőséges viszonyát, mestereinek mindig újabb és újabb vonását villantva fel a másik előtt; levelek sokaságán át vallott az érzékenységre és iróniára, múltba révedésre és ábránd- kergetésre való hajlandóságáról, oly hevülettel, hogy jószerint észre sem vette miként váltak levelei a formálódó ötlet és a visszatérő „szerelmi” élmény sokféle nézőpontból történő kibomlásának színterévé.

„... nagy regényíró és nagy humorista Dickens, érzékenységével s kiváltképpen is bámulatos művészetével hódított meg. Példának okáért, mint a humor nagy mestere, nála vissza-visszatérnek az egyszer már kimondott szavak és mondatok (megint egy módja annak miként lehet egy világot teremteni, amely bár történelemmé vált, mégis éppoly lüktető, mint amilyen egykor volt), s csakhamar észrevette, hogy ezen ismétlések mennyire meghatóvá tudnak válni -, és ezek a regények telve vannak, d' Annunziot megelőzve, igazi vezérmotívumokkal”.

Riviére, aki más levelekben többször is érzékletes különbségeket vont kettejük lelki habitusa és szellemi irányultsága között, éppily elfogultan és a másik előtt mentegetőzve veszi védelmébe első választott mesterét:

„Barres egyáltalán nem az a szerzet, aki a Barbárokkal szembenállónak óhajtaná feltüntetni magát, és egyedül önmagát látná érdekesnek. A »barbár« szónak nem tulajdonít pejoratív értelmet. Azt mondja a Barbárokról, hogy ők a »nem-én«. Barbároknak nevezi őket, mert mint minden ember - ha okos, ha nem -, szenvedett a velük való érintkezéstől, ellenségeskedésüktől, énje fejlődésével szembeni ellenállásuktól. Lehetetlen, nemde, adott pillanatban nem indulatossá válni e kellemetlen és öntudatlan tömeggel szemben, melynek neve: a Másik. Ezt a tömeget minősíti a Barbárok. És azt állítja, az ember elsődleges kötelessége, hogy kiszabadítsa magát a Barbárok hatása alól, gondosan művelje ki énjét, fejlessze személyiségét, anélkül, hogy bármilyen korlátozást elfogadna, szabad Emberré váljon, más szóval teljes mértékben megszabaduljon az előítéletektől és intenzíven tudjon élni, értékes és nemes izgalmakkal táplálkozva.”

A hosszan tartó bizonygatás és érvsorakoztatás, az újabb és újabb vallomástétel és ítéletvisszavonás nyomán terebélyesedik ki közöttük a levelezés, s mi, olvasók, eltűnődhetünk azon, vajon nem éppen azon keresztül követhetjük-e nyomon és ragadhatjuk-e meg a nagy tervek megvalósítására és művek létrehozására készülő, rajtuk munkálkodó kamaszok természetét, hogy milyen szerzőket és könyveket olvastak izgatottan, mely verssorok és mástól származó gondolatok indították, vagy termékenyítették meg képzeletüket és alkotókedvüket; kit vagy mit véltek fontosnak egymás számára be- és megmutatni, hogy aztán oldalakon át elfogult elemzések és heves viták tárgyává tegyék; kiben látták a felfokozott érzékenységüknek és éppen alakulóban lévő ízlésüknek megfelelő mintát, melyet, ha csak rövid időre is, de követni érdemesnek véltek? Vajon nem az a legtermészetesebb vonásuk e leveleknek, hogy a pillanat delejező igézetében fogantak; hogy azokat az érzéseket és gondolatokat tárják elénk, melyek a pillanatnyi vonzódásról vagy éppen idegenkedésről, mámoros lelkesedésről vagy nem kellő mértékben átgondolt elutasításról adnak számot; hogy az önmagával, kétségeivel vívódó, gyötrődő szellem vajúdását és a másik leírt véleményével tusa36