Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Bálint Péter: Bizonyságtétel az írásról
túl, hogy várakozás arra, aki átjön, a másikra. Ez a másik az, aki a korlát nélküli pallón tett kockázatos lépteivel meghatározza annak beteljesülését, ami csak a múlt időben mondható: »híd« voltam. A másik ad alkalmat a fordulatra, amely által egy halott múlt időben képes beszélni saját magáról. A szövegben ez a fordulat taszítja a szakadékba, és szünteti meg hídként létezését”.^ Mily hamar elérkezik a levelezésben az a pillanat, amikor, a levélíró, az ide- genségérzet és otthontalanság egy bizonyos fokával küszködve, a színlelés nélkül mindent kimondás és a néhakori szemérmes hallgatás között tétovázva, egyszerre azt érzi, nincs tovább értelme az alakoskodásnak, a szégyenlősségnek, hiszen végső soron azért ír, hogy kertelés nélkül feltárjon magából mindent a másik előtt, máskülönben, a teljes bizalom és az őszinteség hiánya, a barátság lényegét és létét kérdőjelezi meg. Alain-Fournier, angliai tartózkodása alatt, a távolság adta biztonság okán, szinte a maga számára is meglepetésképpen fogalmazza meg a benne régóta gomolygó, leikéből kikívánkozó vallomást: „Kora gyermekkorom vidéken töltött napjai és hálószobákban telt éjszakái után, a terv kirajzolódott a fejemben, a terv - amelyet még magamnak sem mertem bevallani -, hogy írni fogok. De ami különös, eleinte még azt sem hittem, hogy egyáltalán képes vagyok verset írni, most pedig, nagy terveim nem is annyira a költő, mint inkább a regényíró tervei... Többször is hallottál már beszélni engem, egy mosoly kíséretében, egy lehetséges regényről: »Volt egyszer egy pásztorlány«, vagy valaki más. Ezt a regényt, évek óta hordom a fejemben... Eleinte nem is volt benne más, csak én, én és én! de lassanként elszemélytelenedett, s ez a regény többé már nem olyan volt, mint amilyet minden tizennyolc éves fiatalember a fejében hordoz, kitágult, mostanában pedig töredékeire hullik és regényekké válik; s amint elkezdem írni az első oldalakat, komolyan arról faggatom magam, van-e még egyáltalán valami új, amit elmondhatnék. Ekkor, komolyan az a gondolatom támadt, beszélek neked e regényről; nem a tanácskérés végett, nem hiszem ugyanis, hogy bárki is képes lenne irányítani azt, ami a bensőm legmélyéről és a legtávolabbi múltamból fakad, csupán csak azért, hogy megpróbáljak róla beszélni neked, és veled együtt tisztázzam, mit is értek a regényen, s általánosságban beszéljek neked a Regényről. ” Az őszinteség persze őszinte választ feltételez; s Jacques Riviére, akit e vallomás őszinte válaszra ösztökél, nem is késlekedik saját kételyei megváltásával: „A NAGY TERVEDRŐL. - nagyon őszinte vallomás: nem szeretem a regényt. Természetesen megérted, s nem fogod a szememre vetni azt a húsz vagy huszonöt regényt, melyet imádok. Azt akarom csak mondani, hogy a regény formája nem tetszik nekem, mert háromnegyed részt mintha ellentétes elemekből volna összerakva; a regény a személyes érzelmek, gondolatok, különös látomások átformálásából, különféle csoportosításából, új jelentéssel gazdagításából áll, miközben mindent a képzeletbeli hősöknek tulajdonít, akik persze, ezen érzelmek, gondolatok és látomások valóságos tárgya szerint, különböznek is egymástól. Ezért van az, hogy a regény olyan gyakran a fáradtság, a kiigazítottság és az összefoltozott- ság benyomását kelti bennem”. Joggal merül föl a kérdés, gondolta-e, akárcsak egyetlen pillanatig is, a regényről szőtt álmait féltve dédelgető, a szándékáról először hírt adó Alain- Fournier, hogy az őszinte válasz szinte letaglózza, jó időre sokkolja, sündisznó állásba kényszeríti és irodalmi műveltsége folyamatos elmélyítésére készteti, s hónapokon át zajló, halálosan komoly vitát gerjeszt köztük, amelyben kölcsönösen kell tisztázniuk ízlésüket és értékrendjüket, eszményeiket és más írók iránt 12 12 Jean-Marc Elias: Le parlographe. La representation d' une voix. In: Lettres d' écrivains, 160. 35
