Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Bálint Péter: Bizonyságtétel az írásról

„Biztosan hülyeség és halálosan unalmas, amit elmeséltem neked. Szeretném, ha se hülyeségnek, se unalmasnak nem találnád, te, aki néhányszor érdeklődést mutattál az effajta nagyon is személyes emlékek iránt, amelyek tulajdonképpen kitöltik a szívemet” -, írja Alain-Fournier, akiben mérhetetlen vágy lobban a másik tiszteletére és gyöngédség árasztja el, amikor őszinte vallomásait teszi.

Az énnek e mérhetetlenül felnagyított és eltúlzott szerepe a levélben, egyfelől pontosan megfelel a kamasz nárcisztikus természetének, hiszen a levélíró önmagát akarja kiszakítani a végtelen magányból, és az önmagával folytatott diskurzusból (ne feledjük Valéry ide vonatkozó megjegyzését: „Magunkban beszélni annyi, mint azt gondolni, hogy beszélünk, de egyben azt is, hogy azt beszéljük, amit gondolunk” Somlyó György fordítása), önmagát igyekszik megmenteni a távolság okán éledt száműzöttség érzetétől és a reménytelenségtől, hogy közelebb kerüljön a másikhoz és az általa képviselt, közvetített világhoz; másfelől az éntükrözés kiváló terepet nyújt a kamasz lélek korlátlan szerepjátszási kedvének, a végletekig hajszolt énmeghatározási vágyának és felfokozott érzékenységének. Ezzel az énközpontúsággal szemben a másik véleményével való azonosulási vágy, és a másik ítéletével szembeni gyakori ágálás jól tükrözi a levélírónak azt a szándékát is, hogy fölülemelkedve önös és elfogult nézőpontján, bizonyos távlatból lássa és ítélje meg önmagát, illetve azt a rejtőzködő és időnként a rejtettség állapotából a legképtelenebb pillanatokban váratlan előmerészkedő és kellemetlenkedő lényt, aki oly sok gyötrő főfájást okoz neki és keserves önvizsgálatra kényszeríti. Azt sem tagadhatjuk persze, hogy a levélírónak a másik személyiségével való azonosulási vágya, olykor alig is irányul másra, mint hogy magába olvassza, vagy legalábbis megkísérelje magába olvasztani lényét, mert az állandó önvizsgálat, a szüntelen vélemény- és ítéletmódosítás, amire a másik kényszeríti őt, pokollá teszi életét, igazolva Sartre állítását, miszerint a pokol, az mindig a másik ember.

Vajon tudja-e a másik előtt lassan és egyre őszintébben megnyíló kamasz azt, hogy a levélírás egy bizonyos idő elteltével égetőbb szükséglet lesz számára, mint a személyes beszélgetés, amely persze spontán fordulataival, szertelenül indázó gondolatmeneteivel és talányosságával együtt sem adja a kifejezésnek azt a biztonságát, bravúrját, fölényességét, hatásfokát, mint amilyet az írásbeli megnyilatkozás tesz lehetővé? („Hosszasan szeretnék fecsegni veled a művészetről, gyakrabban kellene beszélnünk róla leveleinkben”-*^ —, írja Vincent van Gogh bátyjának, hiszen megértő és művészet iránt érdeklődő társ hiányában könnyen zárkózottá és búskomorrá, embergyűlölővé és lelkileg ingataggá válhat a végtelenül magára hagyott fiatalember.) Bármilyen meglepő is, de amilyen mértékben szüksége van a kamasznak a távolság áthidalására, megszüntetésére a levelezés kezdetén, hogy függőhidat építsen énje és a másik között, épp annyira igényli azt is - legalábbis egy bizonyos idő elteltével, a személyes érintkezés mindennapossá vagy gyakorivá válásával —, hogy eltávolítsa magától a másikat, s rejtekhelyén nyugodtan átgondolhassa újra és az írás révén korrigálhassa az élőszóban elhangzottakat, ami növeli biztonságérzetét. Az én és a másik között létrehozott híd nemcsak a két, különböző értelemben is egymástól távol lévő személy közötti folyamatos közlekedést biztosítja, de a levélírónak saját korábbi, meghaladott és elveszett énjével való találkozását is elősegíti, hogy jelen és múlt között oda-vissza léphessen, egyik időtartományból a másikba visszafordulhasson, miként erre a Kafka leveleit elemző Jean-Marc Elias is rámutatott Le parlographe. La representation d une voix esszéjében: „A híd átjárás, semmi azon 11

11 Vincent Van Gogh lettres á Théo, Éd. Gallimard, Collection 1' imaginaire, 1988. 8.

34