Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Bálint Péter: Bizonyságtétel az írásról

tőségről, melyet valamennyi kamasz a sajátjának érez, s amelynek legpontosabb kifejezését Martin du Gard Boldogulni regényének egy levelében, az André által Bernardhoz írottban találjuk: „Mintha satuba szorítana, s megbénítana alkatom kettőssége, amelytől sohasem szabadulhatok, mert ez az én húsom-vérem, ez az én belső valóm kettős szövete: egyrészt a vérörökség, mindaz, amit rám hagyott ez a középszerű, petyhüdt, jólétbe süppedt környezet, az önfejű maradiság, a rendjét és békéjét biztosító előítéletek önelégültsége — tüzes vassal belém sütött, kitörölhetetlen bélyeg, amelyet semmi sem moshat le a vállaimról! ... Másrészt a magam jelleme, amelyet én akartam és én teremtettem, amely homlokegyenest ellenkezik vérem minden hajlamával, és szeretne, ó, a szerencsétlen, felemelkedni, felszökni, a magasba lendülni, emberfeletti erőfeszítéssel kitörni a salakból, hogy azután kimerültén, szárnyaszegetten visszahulljon”®. Ezt a megkettőzöttséget és a másik befolyásolására való igyekezet Jean-Louis Cornille is árnyaltan elemezte Les salons de la reception esszéjében egy helyütt: „A levélben más valaki vagyok. Ez a másik az enyém. A levélnek két arculata van: jel, de olyan jel, amelyik hat. Cselekvő megjelenítés, általa képviseltetjük magunkat. Sokkal jobban jár el helyemben, mint ahogy képes lennék rá, a nevemben hat a másikra, anélkül, hogy észre lehetne venni. A levél távolról se a közlés egyszerű eszköze; a levél a kényszerítés egy módja, arra áhítozom, hogy rajta keresztül birtokba vegyek; igyekszem elérni, hogy a másik engedelmeskedjen parancsomnak. Minden eszköz jó arra, hogy célba érjek. Természetesen megkönnyítem a másik dolgát, aki annál inkább engedelmeskedik, mivelhogy nem vagyok jelen, amikor levelemmel hatást gyakorolok rá”.^®

Az énvesztés, s a nyomában egyre szorongatóbban, elemibben megnyilvánuló vágy egy új „én” teremtésére, a levélíró kamaszt elszakíthatatlan szálakkal szövi a másikhoz, aki még látta - s talán egyedül csak ő látta - azt a régi képet, melyet magában őriz korábbi lényéről, s amely épp a másik hatására veszített jelentőségéből. Az egymásra találástól, a kölcsönös bizalom megszerzésétől kezdve egy „láthatatlan” történet, a pokoljárás, a valakivé vagy valamivé válás kínkeserves, olykor csodálatos meglepetésektől, olykor lelket emésztő csalódásoktól sem mentes története kezdődik meg a két kamaszlélek között. A láthatatlan történet kibomlása és egyre több szálon bonyolódása annál érdekfeszítőbb, minél jobban belemélyednek, belevesznek az éntükrözésbe, s a világ, amely a maga babonázó erejével és feltérképezésre váró csodás rejtelmeivel együtt is egyre inkább jelentőségét veszíti, csupán egy „elvont lényeg” marad, ami olykor nem is több egy felidézett emlék homályos impressziójánál, olykor pedig a valószerűtlen és beteljesületlen vágyak forrása és táptalaja. Bár a kamaszok levele az „én” szemszögéből íródik, a levelekben szinte kivétel nélkül mégis mindig két „ént” érünk tetten; az egyik, mely a tudata mélyéről felbukkanó emlékeire és fellegjáró látomásaira pillant, s - Martin du Gard kifejezésével élve — jó „emlékhalászT módjára iparkodik minél több élményt begyűjteni a kivetett hálójába; a másik, aki bizonyos mértékig eltávolodik a „hálóba fogott élményektől, óvatosan szemléli és egyszerre több szempontból elemzi, illetve világítja meg a másik ember számára mindazt, amit lelkiismeretes önvizsgálódásakor írt, némelykor a kamaszok halálos szenvedélyével, máskor hetyke öniróniájával.

A levélben megszólaló két én párbeszéde, perlekedése és ellenkezése mellett, a levél érzelmi hevületét és gondolati elmélyültségét tovább fokozza a másik felet megszólító a „te”-formula gyakori megnyilvánulása a levélben:

!) Réz Ádám fordítása

10 Jean-Louis Cornille: Les salons de la reception, In. Lettres d' écrivains, 102-0333