Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Bálint Péter: Bizonyságtétel az írásról

ben” látott arcmás és a képzeletében teremtett énkép között kisebb-nagyobb eltérés van, ám amikor a levelezó'társ elé tár egy másik tükröt, s abban megpillantja új arcképét, megriad, s hirtelen alakoskodni kezd, mert nem tud, vagy nem is akar megfelelni e róla kialakult képnek; sőt, e nyugalmát megzavaró és disz- szonanciáját sejtető' képpel szemben, mely azt tudatosítja, hogy a korábbi arckép többé már nem olyan, mint amilyen a másik tükrébe pillantás eló'tt volt, a próteuszi én- és alakváltogatás révén véli megoltalmazhatónak szabadságát és a másik elől elfedhetó'nek kamaszos jellemgyöngeségeit. Mindazonáltal a tükörben látszó énkép és a másik által megmutatott arcmás között folyamatos kölcsönhatás zajlik. Mindkét levélíró a saját jól felfogott érdekében igyekszik módosítani, finomítani a szöveg alapján kialakult képet önmagáról és a másikat is arról szándékozik meggyőzni hevesen, hogy vizsgálja fölül a róla kialakított helytelen képet.

„magától értetődik, hogy éppoly szívesen fogadom tőled a kritikákat, mint a dicséreteket. Amikor azt mondod: »a kis angol hölgyről szóló történeted gyönyörűséges volt«, szívből örülök neki. Amikor pedig nekem támadsz, magamba szállók, s egész egyszerűen lelkiismeretes önvizsgálatot tartok”- vallja meg Alain-Fournier, aki tartózkodóbb természetű a bölcseleti és poétikai elméletekkel szemben, mint Riviére. Az ítéletek és bírálatok nyomán támadt vágy a kölcsönös arcképigazításra és önvizsgálatra, és a kritikus megjegyzések keltette elmélyülésről számadás, a lélekfaggatás hozadéka válik a levelezés legfőbb tárgyává —; erre világított rá Jean Lacouture Riviére-ről írott monográfiájában: „a síkok és a tónusok szétválasztása egy olyan valakinél, aki mint Riviére, oly erőteljesen törekszik a szerkesztésre, a világosságra és az őszinteségre, elég jól világítja meg a mauriaci tételt: minden levelezés tánc egy foncso- rozatlan tükör előtt, önmagunknak a másikhoz való donjuani (mások szerint jezsuita) igazodása.”®

S elmerenghetünk azon is, vajon nem az az első megdöbbentő élménye a levelet író kamasznak, hogy az agyában zakatoló gondolatok (melyeket alig is győz papírra vetni, s ebből a túlságosan is nagy sietségből, az illékony természetű gondolat utolérésének és fülöncsípésének vágyából fakad a levél látható szertelensége, töredezettsége, pontokkal és sűrű kihagyásokkal tarkítottsága), és azok rögzített formája között zavarba ejtő és szorongató disszonancia feszül? Mihelyst újraolvassa a lázasan írt sorokat (melyek utólag idegennek, távolinak, zavarosnak tűnnek, akárha nem is az ő tollából származnának, hanem valaki máséból, aki láthatatlanul és hívatlanul telepedett tollszára végére, s akiben a kifejezésnek és vallomástételnek nincs meg az a magasan izzó hőfoka, mint benne), elképedve tapasztalja, hogy minden sora mérhetetlenül érzelgős és mesterkélt, hamis és delejező, disszonáns és homályos, s az eredeti élményt, melyet a rögzítés és közlés szándékával vetett papírra, alig vagy egyáltalán nem képes felidézni abban a formában, intenzitásban és hangnemben, miként kavargott benne a szavakkal bíbelődés pillanataiban, ezért (a másik számára nyilvánvaló és jól érzékelhető zavarodottságon s felzaklatottságon túl, ami a sorok olvastán tagadhatatlanul valamiféle együttérzést vált ki belőle), rendre egészen másfajta indulatokat és reflexiókat ébreszt a másikban, mint amilyeneket a levélírónak szándékában állt. Az írás alatt az agyban zakatoló gondolatok intenzitása, és a rögzített formájuk újraolvasása során érzékelt disszonancia, a levélíró személyiségének hasadtságáról, megkettőződöttségéről árulkodik; arról az alapvető ket8 Jean Lacouture: Une adolescence du siécle, Jacques Riviére et la NRF, Éd. Seuil, Paris, 1994. 47.

32