Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Bálint Péter: Bizonyságtétel az írásról

felfedezésévé. Talán ezért is mondja némely kritikus okkal-joggal, hogy a levelezés „írásos párbeszéd’ (a párbeszéd kifejezés kettős jelentésében), egyfelől folyamatos kapcsolattartás én és én között, másfelől többé-kevésbé rendszeres „közlekedés” én és a másik között. A fizikai térben és időben távol lévő másik és saját énje közötti „közlekedés” vágya miatt, s persze számtalan belső késztetés hatására — az első vagy sokadik válaszlevelet a kezében szorongatva —, a kamasz megint ott ül irkája fölött, egyik ismeretlenségében is ismerős énjével vitatkozva a ki-, és feltárulkozás elodázhatatlanságáról, mert elemi szükségét érzi annak, hogy az eladdig mélységesen titkolt, szemérmesen elhallgatott érzelmeit és vágyait, gondolatait és ítéleteit megoszthassa valakivel („szerettem volna beszélni neked arról a nagy szomorúságról, amely egy szép képben vész el” — írja egy helyütt Alain-Fournier), ugyanis a hallgatás, a dióhéjba zártság, a terméketlenség állapotából ki szeretne törni avégett, hogy a kölcsönös párbeszéd révén a megértés és a termékeny alkotás állapotába jusson; ezért is állítja joggal Albert Rombeaut, hogy a levél „nyomós kérés” és „szigorú figyelmeztetés”, „felszólítás” és „kényszerítés”®.

Valamennyi kamasz levelében megpillantható az elemi vágy egy másik lény után, aki az övéhez hasonló kamasz kétségekkel és ábrándokkal, kudarcokkal és tervszövögetésekkel bajlódik, s aki a kölcsönösség - de nem az elvtelen szövetség — jegyében arra törekszik, hogy megértse a másikat, noha nem feltétlenül ért egyet vele bizonyos kérdésekben. Ámbár telve szorongással és félelemmel, kétkedéssel és gyanakvással fordul a másik lényhez - mert a végtelen magány és az értő társ hiányában fogant énfeltárás és önleleplezés, mely a gyónás egy módja, némi szégyenérzetet és bűntudatot kelt a levélíróban -, mégsem tehet egyebet, mint hogy, ha eleinte óvatosan és kissé körülményesen is, lemezteleníti önmagát a másik előtt, akitől vigaszt és megértést vár.

„Kedvemet szegik az olyan emberek, akik semmit sem akarnak megérteni, és akik nevetnek vagy sértegetnek, mint Nietzsche. És még ezt hívják filozófiának” panaszkodik Alain-Fournier, nem is gondolva arra, hogy törékeny és nyurga termetű barátja, akit édesanyja korai halála után apja, a bordeaux-i kispolgárok szigorával nevel, legalább ily keserűen vallja meg egy későbbi levelében azt az egész életére kiható törést és bizalomvesztést, riadalmat és megrendülést, melyet a Párizsból hazaszólító atyai parancs okozott lelkében.

„Sohasem hittem volna, hogy ily szoros szálakkal kötődöm Párizshoz. A gondolat, hogy többé nem térhetek ide vissza, oly szenvedést okozott, mint amilyet ritkán éreztem. Képtelenség, hisz’ tudom, semmi különleges sincs Párizsban. De éppen itt voltak életem legélénkebb és legkedvesebb érzelmi fölindulásai, épp itt alakultak ki lelki hajlamaim, épp itt lélegeztem a legtöbb örömmel.”

Valamennyi kamasz levelében érzékelhető az elemi vágy egy tükörre - még ha az torz, vagy homályos is -, amelybe belenézve hirtelen másként és másnak látja magát, mint látta eladdig. A levélíró ismerkedik a szöveg tükrében elétá- rulkozó arcmással, de mind a tükör, mind az arcmás idegennek tűnik. Jean- Louis Cornille jegyzi meg e felemás viszonyról: „Az arc csak azért tükör, mert a tükör már maga is arc”'. A levélíró ismerkedik az elétáruló arcmással, melyet utólag persze retusálni, szelídíteni, egyszóval a saját elképzelése szerint szeretne átalakítani, hogy a másik számára kedvezőbb és előnyösebb vonásait mutassa meg, ám minél tovább nézi önmagát, egyre kevésbé veszi észre, hogy a „tükör(> Albert Rombeaut: Destination: inconnu, In: Lettres d' écrivains, Revue des sciences humaines, No. 195. 1984.3. 85.

7 Jean-Louis Cornille: Les salons de la perception, In: Lettres d' écrivains, 111.

31